Hosszú várakozás után végre láttam hallottam a mi lányunkat szombaton a zoperában...nem szeretnék Fáy Miklós lenni, de nem voltam egészen elájulva. A tavalyelőtti Budapesti turnényitót Fáy úrral ellentétben bennsőségesebbnek, és lendületesebbnek éreztem. Talán a nagy meleg miatt, talán azért mert a nagyzenekari felállástól nagyobb szívdobbanásokat vártam, de kb a broken english-ig egészen lötyögősnek tűnt az előadás. Marianne konferálása szerint a Crane Wife "3" Buddy Holly ritmusban hangzott el, de ez se segített sokat rajta, a zenészek szétcsúszogattak, és mintha kullogtak volna az ének mögött, vagy Marianne sietett, ez eldönthetetlen.
Elsőként itt merült fel bennem, hogy a zenekar a látszat ellenére talán nem is annyira jazzre termett, sokkal több élet volt a broken english rockjában, mint az előző 3-4 dalban együtt.mégis inkább fáradtak voltak, mert később az in germanyt egész tisztességesen elnyomták, főleg a fűrészes fickó nyűgözött le, a kimbey pedig egyenesen tökéletes volt.
Marianne különben nyugodt és laza volt, lassan járkált a banda előtt és időnként kézmozdulatokkal vezényelt nekik. Az odakészitett bárszéket talán csak egyszer használta, a szövegkönyvet annál többször - ennek ellenére a sister morphinet sikerült alaposan összakutyulni. Amikor Marianne kihagyott egy sort, nem jött zavarba, a nagyobb baki elkerülése érdekében egyszerűen elhallgatott, és megvárta amig a banda eljut az utolsó versszakig. Amúgy a budapesthez képest sokat fogyott, tartja a tavaszi londoni formáját (ezek szerint nem photoshop) kifejezetten csinos volt, fekete nadrágkosztümben, hajlott kora ellenére is jó alakú, fitt nő benyomását keltette, amíg le nem vette a felsőjét az as tears go bye után. (sorry i am hot...I know everybody is hot but I'm hotter... in a good way") Ettől eltekintve takarékosan bánt a showelemekkel, kedvesen, de elég szúkszavúan kommunikált a közönséggel. Nem csak azért tűnt rövidnek a koncert, mert egy óra húsz perc körül lehúzták a rolót, de igazából az utolsó harmadában kezdett beindulni valami, amit mire megéreztem, már vége is lett...
Szép volt a sing me back home, de mégegy kicsit lendületesebb ráadás bőven belefért volna. Azért is hiányzott nekem a hazai pálya, mert a közönség illedelmesen végigtapsikolta a koncertet, még az egy két elbénázott dal esetében is örült, de a valóban jól sikerült végkifejlet után képtelen volt egy normális standard magyar vastapsra, igy amikor Marianne visszajött a kabátjáért, már a fele a kijárat felé tartott, igy csak némi puszidobálás maradt a végére.
Jól éreztem magam, semmit se bánok, mások nyiléván másként hallották, de én katarzisfélét talán csak a broken english, why'd ya do it környékén éreztem, ettől eltekintve egy tisztességes, de kicsit fáradt, unott koncertet hallottam, inkább a zenekarnak, és az illedelmes közönségnek, semmint Marianne-nak köszönhetően.
Ez volt a setlist nagyjából, a sorrendért nem kezeskedem:
Az első dalt sajnos az előre nem látható pontos kezdés miatt elpihegtük a burg kertben, de a szomszédaink szerint
- times square
majd:
- down from dover
- children of stone
- salvation
- hold on hold on
- crane wife 3 (buddy holly verzió)
- easy come easy go
- broken english (kb itt kezdett el magára találni a zenekar)
- crazy love
- kinley (gyönyörű)
- ballad of lucy jordan (valami afrikáner verzió, Paul Simon modorában ukulelével, de miért?)
- sister morphine
- in germany before the war (fűrész + bicska maxi intro! zseniális)
- why d'ya do it (mérsékelt nekivadulás, erős koncentráció a szövegre)
- as tears go bye (+ strip tease)
- ráadás: sing me back home
