Easy come, easy go (Marianne Faithfull, Wiener Staatsoper, 2009 július 4.)
Marianne Faithfull, Easy come easy go tour, Wiener Staatsoper, 2009 július 4
Hosszú várakozás után végre láttam hallottam a mi lányunkat szombaton az operában...nem szeretnék Fáy Miklós lenni, de nem voltam egészen elájulva. A tavalyelőtti Budapesti turnényitót Fáy úrral ellentétben bennsőségesebbnek, és lendületesebbnek éreztem. Talán a nagy meleg miatt, talán azért mert a nagyzenekari felállástól nagyobb szívdobbanásokat vártam, de kb a Broken English-ig egészen lötyögősnek tűnt az előadás. Marianne konferálása szerint a Crane Wife "3" Buddy Holly ritmusban hangzott el, de ez se segített sokat rajta, a zenészek szétcsúszogattak, és mintha kullogtak volna az ének mögött, vagy Marianne sietett, ez eldönthetetlen.
Elsőként itt merült fel bennem, hogy a zenekar a látszat ellenére talán nem is annyira jazzre termett, sokkal több élet volt a Broken English rockjában, mint az előző 3-4 dalban együtt.mégis inkább fáradtak voltak, mert később az In Germanyt, before the War-t egész tisztességesen elnyomták, főleg a fűrészes fickó nyűgözött le, a Kimbey pedig egyenesen tökéletes volt.
Marianne különben nyugodt és laza volt, lassan járkált a banda előtt és időnként kézmozdulatokkal vezényelt nekik. Az odakészített bárszéket talán csak egyszer használta, a szövegkönyvet annál többször - ennek ellenére a Sister Morphine-t sikerült alaposan összekutyulni. Amikor Marianne kihagyott egy sort, nem jött zavarba, a nagyobb baki elkerülése érdekében egyszerűen elhallgatott, és megvárta míg a banda eljut az utolsó versszakig. Amúgy Budapesthez képest sokat fogyott, tartja a tavaszi londoni formáját (ezek szerint nem Photoshop) kifejezetten csinos volt, fekete nadrágkosztümben. Hajlott kora ellenére is jó alakú, fitt nő benyomását keltette, amíg le nem vette a felsőjét az As tears go bye után. ("Sorry i am hot...I know everybody is hot but I'm hotter... in a good way") Ettől eltekintve takarékosan bánt a show elemekkel, kedvesen, de elég szűkszavúan kommunikált a közönséggel. Nem csak azért tűnt rövidnek a koncert, mert egy óra húsz perc körül lehúzták a rolót, de igazából az utolsó harmadában kezdett beindulni valami, amit mire megéreztem, már vége is lett...
Szép volt a Sing me back home, de még egy kicsit lendületesebb ráadás bőven belefért volna. Azért is hiányzott nekem a hazai pálya, mert a közönség illedelmesen végigtapsikolta a koncertet, még az egy két elbénázott dal esetében is örült, de a valóban jól sikerült végkifejlet után képtelen volt egy normális standard magyar vastapsra. Amikor Marianne visszajött a kabátjáért, már a fele a kijárat felé tartott, így csak némi puszidobálás maradt a végére.
Jól éreztem magam, semmit se bánok, mások nyilván másként hallották, de én katarzisfélét talán csak a Broken English, vagy a Why'd ya do it környékén éreztem, ettől eltekintve egy tisztességes, de kicsit fáradt, unott koncertet hallottam, inkább a zenekarnak, és az illedelmes közönségnek, semmint Marianne-nak köszönhetően.
Ez volt a setlist nagyjából, a sorrendért nem kezeskedem:
Az első dalt sajnos az előre nem látható pontos kezdés miatt elpihegtük a Burg kertben, de a szomszédaink szerint
majd:
Hosszú várakozás után végre láttam hallottam a mi lányunkat szombaton az operában...nem szeretnék Fáy Miklós lenni, de nem voltam egészen elájulva. A tavalyelőtti Budapesti turnényitót Fáy úrral ellentétben bennsőségesebbnek, és lendületesebbnek éreztem. Talán a nagy meleg miatt, talán azért mert a nagyzenekari felállástól nagyobb szívdobbanásokat vártam, de kb a Broken English-ig egészen lötyögősnek tűnt az előadás. Marianne konferálása szerint a Crane Wife "3" Buddy Holly ritmusban hangzott el, de ez se segített sokat rajta, a zenészek szétcsúszogattak, és mintha kullogtak volna az ének mögött, vagy Marianne sietett, ez eldönthetetlen.
Elsőként itt merült fel bennem, hogy a zenekar a látszat ellenére talán nem is annyira jazzre termett, sokkal több élet volt a Broken English rockjában, mint az előző 3-4 dalban együtt.mégis inkább fáradtak voltak, mert később az In Germanyt, before the War-t egész tisztességesen elnyomták, főleg a fűrészes fickó nyűgözött le, a Kimbey pedig egyenesen tökéletes volt.
Marianne különben nyugodt és laza volt, lassan járkált a banda előtt és időnként kézmozdulatokkal vezényelt nekik. Az odakészített bárszéket talán csak egyszer használta, a szövegkönyvet annál többször - ennek ellenére a Sister Morphine-t sikerült alaposan összekutyulni. Amikor Marianne kihagyott egy sort, nem jött zavarba, a nagyobb baki elkerülése érdekében egyszerűen elhallgatott, és megvárta míg a banda eljut az utolsó versszakig. Amúgy Budapesthez képest sokat fogyott, tartja a tavaszi londoni formáját (ezek szerint nem Photoshop) kifejezetten csinos volt, fekete nadrágkosztümben. Hajlott kora ellenére is jó alakú, fitt nő benyomását keltette, amíg le nem vette a felsőjét az As tears go bye után. ("Sorry i am hot...I know everybody is hot but I'm hotter... in a good way") Ettől eltekintve takarékosan bánt a show elemekkel, kedvesen, de elég szűkszavúan kommunikált a közönséggel. Nem csak azért tűnt rövidnek a koncert, mert egy óra húsz perc körül lehúzták a rolót, de igazából az utolsó harmadában kezdett beindulni valami, amit mire megéreztem, már vége is lett...
Szép volt a Sing me back home, de még egy kicsit lendületesebb ráadás bőven belefért volna. Azért is hiányzott nekem a hazai pálya, mert a közönség illedelmesen végigtapsikolta a koncertet, még az egy két elbénázott dal esetében is örült, de a valóban jól sikerült végkifejlet után képtelen volt egy normális standard magyar vastapsra. Amikor Marianne visszajött a kabátjáért, már a fele a kijárat felé tartott, így csak némi puszidobálás maradt a végére.
Jól éreztem magam, semmit se bánok, mások nyilván másként hallották, de én katarzisfélét talán csak a Broken English, vagy a Why'd ya do it környékén éreztem, ettől eltekintve egy tisztességes, de kicsit fáradt, unott koncertet hallottam, inkább a zenekarnak, és az illedelmes közönségnek, semmint Marianne-nak köszönhetően.
Ez volt a setlist nagyjából, a sorrendért nem kezeskedem:
Az első dalt sajnos az előre nem látható pontos kezdés miatt elpihegtük a Burg kertben, de a szomszédaink szerint
- Times square
majd:
- Down from dover
- Children of Stone
- Salvation
- Hold on hold on
- Crane wife 3 (Buddy Holly verzió)
- Easy come easy go
- Broken English (kb itt kezdett el magára találni a zenekar)
- Crazy love
- Kinley (gyönyörű)
- The Ballad of Lucy Jordan (valami afrikáner verzió, Paul Simon modorában ukulelével, de miért?)
- Sister Morphine
- In Germany before the War (fűrész + bicska maxi intro! zseniális)
- Why d'ya do it (mérsékelt nekivadulás, erős koncentráció a szövegre)
- As tears go bye (+ strip tease)
- ráadás: Sing me back home
Megjegyzések