Az egész emberiségre Hackney

The Rolling Stones - Hackney Diamonds

2023 október 20., Geffen Records

Nnna, végre itt az új “régóta várt” eposzi jelzővel már megjelenése előtt ellátott Stones album. Tizennyolc év után, szokták mondani, mintha a 2015-ös Blue and Lonesome feldolgozás album nem is számítana. Dehogynem számít, ha az első három is számított, éppenséggel szép búcsú lehetett volna az is, blues-feldolgozás keretbe foglalva a 60 éves ballisztikus pályát, Paul McCartney pedig mintha éppen ehhez alkotta volna bulvársajtóban nagyot ment megjegyzését, miszerint a Stones igazából “csak” egy jó kis blues-feldolgozás zenekar lett volna. Az, hogy régóta várt, szintén véleményes, én ugyan nem vártam. Nem akarásnak nyögés szokott lenni a vége, ez pedig szemlátomást nem nagyon akaródzott kigurulni. Mert minek is? Követelték az emberek az új dalokat? Mindenki unja már a régit, a koncerteken nincs mit játszani? Dehogy unják. Külső kényszer nem volt, és sokáig úgy tűnt, belső igény sem, bár gyakran hallottuk a “már tényleg csak néhány simítás van hátra” dumát, a Stones végül megdöntötte a Guns'n' Roses kínai demokratikus rekordját ezzel a (tizen)nyolc évvel.

De addig sem álltak a Stones-központban a lemezkiadó-gépek! Két klasszikus és két újkori album évfordulós kiadásain majd harminc(!) leporolt, felfrissített, kiegészített, újnak látszó outtake jelent meg, példásan illusztrálva egy párhuzamos valóságot, amelyben a Stones az aktuális zeneipar elvárásaira fittyet hányva azt adott volna ki, amit akart. Mint hallható, mi nem kevésbé szerettük volna, bár ha így lett volna, a banda talán mára eltűnt volna a mainstream peremvidékéről is. Ha pedig valakinek ez sem lett volna elég, ezen kívül sikerült egyenlítő gól rúgni a kalózlemez-iparnak, azáltal, hogy szinte az összes klasszikus turnéról hivatalos gondozásban megjelent egy minden eddig ismert anyagot felülmúló koncertfelvétel. Szóval nyugi-nyugi. Lássuk be, eddig egész jól elvoltunk új stúdióanyag nélkül, ami talán csak egy lett volna a sorban.

Úgy látszik, ők is, csak egy határidő kellett, és egy producer, aki pattogtatja az ostort. Pedig Jimmy Miller aranyszériája után a Stones jól bírta producer nélkül, majd tíz éven át, sajátmaguk “producelték” a műveiket, amíg a nyolcvanas évek zeneipara “ki nem kényszerítette”, az iparági standard külső fül alkalmazását, Chris Kimsey (Undercover, 1983, majd Steel Wheels, 1989) Stevie Lilliwhite (Dirty Work, 1996), majd Don Was (Voodoo Lounge, 1994, majd részben Bridges to Babylon, 1997 és the Bigger Bang, 2006) személyében. A 98-as Bridges to Babyilonra Don mellett egyenesen 4 akkori trendicsek producer is jutott. Ez utóbbit már akkor is élesen kritizálta sok kemény megmondóember, köztük a banda gitárosa. Az új sztárproducer, Andrew Watt alaposan rányomta lakkozott körmű ujjának lenyomatát az albumra, az ostor pattogtatása és a mastering mellett három dalt társszerzőként is jegyez, ami szép teljesítmény, tekintve, hogy Ronnie Woodnak majd 50 év alatt is kb. egy tucatra futotta. Szkeptikus persze most is akadt, az új motor és régi alkotótárs, Steve Jordan dobos, aki nem hallgatta el, hogy eleinte úgy vélte, semmi szükség külső fülre, ő immár belső fülként, szívesen segített volna a fiúknak, de amikor "látta, hogy Keith elégedett, már tudta, hogy megérte"

Ha hinni lehet a promó szövegeknek, a Hackney Diamonds felvételei alig egy hónap alatt készültek tavaly decemberben, majd másfél hónap alatt sikerült az anyagot 22 ről 12 dalra apasztani, és készre keverni, szóval maradt még outtake a puttonyban szűkebb esztendőkre is. Hogy mi tartott újabb nyolc hónapig, egyelőre rejtély, de az tudható, hogy tervben volt egy turné nyárra, ami stadionegyeztetési problémák miatt elmaradt.

Ilyen előzmények után megmondom őszintén, nem vártam sokat a 24. albumtól, talán csak egy életjelet, egy diszkrét válogatást az elmúlt 20 év eddig ismeretlen outtakjeiből. De meg kell mondjam, kellemesen csalódtam, ellentétben több barátommal, akik elég kategorikusan adtak hangot a csalódottságuknak, az album hangzását, dalainak minőségét, a zenészek játékát illetően. Ezzel szemben, nekem minden várakozásomat felülmúlta, és meg vagyok győzve, hogy ennek most kellett jönnie és éppen így. Talán csak a Paulina Almira és a Studio Fury által elkövetett, leginkább “digital trash art” kategóriába sorolható csomagolást leszámítva, viszont a tartalommal maradéktalanul elégedett vagyok, mindjárt megmondom, hogy miért.

A-oldal

Angry

Az albumot beharangozó dal zeneileg könnyedén hozta az elmúlt évtizedek alatt kiadott válogatásalbumokra bónuszként adott “újszerű, de azért elég ismerős, karakteres Stones dal”-minőséget. (Don’t Stop, Doom & Gloom). Elvileg ez volt az első, amit Mick és Keith először megírt, valahol Jamaikában “újra együtt egy szobában, mely körülmény jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, akár igaz, akár nem, már a puszta tényt tekintve, hogy ez 2023-ban elméletileg még lehetséges.

Csitti-fitti Mick ének, domináns Keef riff, fülbemászó refrén, karakteres kis Ronnie díszítések, persze Charlie hiányzik, de valljuk be, picit hiányzott ő már az elmúlt évek legjobb eredeti Stones dalából, a Doom and Gloomból is. Ez a dal az album nélkül már önmagában is hozta az “életjel” szintet, mégis úgy gondolom, hogy leginkább a csatolt videóval együtt érdemes az értékét mérni, úgy pedig egyenesen zseniális. Sidney Sweeney, a szőke lány a kabrióban kevésbé dobogtatta a szívem, mint korábban Angelina Jolie és Kristen Stewart hasonló szerepekben, de az óriásposzter tematika, ami már a Don’t Stop videójában is megjelent VGA minőségben, itt egyenesen tökélyre van fejlesztve. 

Az AI-al manipulált ismerős vizuálok minden kétséget eloszlatnak, hogy megtestesült ikonokkal állunk szemben, és maga a tény, hogy ők még mindig velünk vannak, és puszta szórakozásból összedobtak nekünk egy albumot, nem csak hogy minden más körülményt másodlagossá tesz, de egyenesen megható. Ehhez jön ez a szöveg, hogy 

“Ne légy rám mérges, sosem akartam neked fájdalmat okozni, nem haragszom, de nem látok már tisztán…
egy hónapja nem esett, kiszárad a folyó, nem szeretkeztünk rég, bár tudnám, miért haragszol rám, miért?”

Abszolút át tudjuk érezni, ki ne olvasott (írt!) volna ilyen SMS-t! És ha már itt tartunk, értelmet nyer a digital art csomagolás, hiszen a “digitális zaj” az SMS, a mobil, a Facebook, a “műholdas” telefon, újra és újra felbukkan a szövegekben. “Felejts el, töröld ki a nevem, ne írj többet, én ugyanúgy szeretlek, csak az emlékeket őrzöm meg!”

Get Close (ft. Sir Elton John)

Oké, megvolt a beetetés, de a második dalnál dől el minden: itt kiderül, mibe is rángattak bennünket bele? Semmi vész, Keith albumokról ismerős Jordan-os kezdés, de aztán beúszik valami eddig ismeretlen gitár effekt, talán flanger. Félreérthetetlenül Andrew Watt producer keze nyoma, aki az első három dalt társszerzőként is jegyzi, nem bízva semmit a véletlenre. Szokatlan dallam, trükkös funky groove, egy kicsit furán effektezve, de azért ott zakatolnak az ismerős Keef lickek a háttérben. Így is átcsúszna, de aztán jön James King a szaxofonnal és bedobja a ziccert egy Bobby Keys tribute-nak is betudható szólóval. Minden a helyére kerül, ez bizony flangerrel is egy Stones dal. Elton John a rá egyáltalán nem jellemző szelíd mértéktartással gyűri a billentyűket, ami amúgy az album összes híres közreműködőjénél megfigyelhető. Úgy tűnik, ezúttal a villogásnál fontosabb volt jelen lenni az utolsó Stones lemezen. A szöveget tekintve pedig Jagger is előlép az örökifjú elhagyott hősszerelmes maszkja mögül, és felvillant némi retrospektív életbölcsességet a 80 éves rocksztár pozíciójából, amely motívum amúgy a digitális zaj mellett az egész album szövegvilágát végigkíséri.

"Nézd, járom a várost éjfélkor, a súlyos múlttal a hátamon
újabban nem tudok aludni, tiszta inszomniás vagyok
Egy szellemmel dumáltam, egy százast és gyufát akar tőlem.
Azt mondta “Tudom, hogy van pénzed, de hol az ember az álarc mögött?”

Depending on You

Egy kritikus hang szerint ennyi újrahasznosított ötlet még nem szerepelt Stones albumon. Én ezt vitatom, egyrészt ha úgy vesszük, anno már a Brown Sugart is így “méltatta” a kritika, nem is beszélve a Jumping jack Flashről, amiről maga a szerző bácsi jegyezte meg némi túlzással, hogy az tulajdonképpen a Satisfaction riff visszafelé játszva. De ha így lenne, az se lenne baj. Aligha volna ilyesmi számon kérhető Bob Dylanen vagy Neil Youngon, akik nem átallották más címmel újraértelmezni jónéhány saját dalukat. (vagy épp a másét!!). Ezen kívül én már a Voodoo Lounge vagy a Bigger Bang egyes dalaiba is belehallottam korábbi dalok zenei megoldásait vagy éppen hangzását, és ezt cseppet sem bántam, sőt.

A Depending on You a harmadik dal, amiben Watt társszerző. Sosem fogjuk megtudni, hogy ez a szokatlan szerep ténylegesen mekkora kontribúciót takar, és Keith szerepeltetése a szerzők között mennyire szimbolikus, de ebben a dalban a Jagger-véna még az előzőeknél is jobban tapintható. Már a bevezető hangokat hallva is erős volt a gyanúm, de amikor a borítót böngészve feltűnt, hogy a pszichedelikus kezdés után a refrén kiteljesedését nem szintetizátor szőnyeg szolgálja, hanem tizenkét vonós saját kis kezében sírnak a hegedűk, akkor effelől teljes bizonyosságot nyertem, hogy itt bizony egy XXI. századi Moonlight Mile parafrázissal állunk szemben. 

A Keith-szkeptikusok figyelmébe ajánlom, hogy már a Sticky Fingersen is akadtak örökérvényű dalok, amikhez a riffmeisternek vajmi kevés köze volt, például ezen előkép is, és akkor a Mick Taylor féle olvasatát a dolognak még nem is említettük. Mindenesetre, Keith nélkül és/vagy vonósokkal, felwattosítva vagy nem, ez a csomag így engem 2023-ban eléggé odabasz. Valaki azt mondta, hogy unalmas,  mások szerint “brrr”, szerintem viszont az album egyik legjobb dala, ennyire különfélék vagyunk.

A híres, de szerény közreműködők listáját Bemmont Tench (Heartbreakers) gazdagítja Hammond orgonán, és persze a szövegben újra némi szépkorú önreflexió.

"A szerelmemet most odaadja valaki másnak,
én találtam ki a játékot, de csúnyán elvesztettem
Túl fiatal vagyok még, hogy meghaljak
és túl öreg, hogy veszítsek, mert a rabod voltam, bizony""

Bite my Head Off (ft. Sir Paul McCartney)

"Az album legrosszabb dala, gyalázatosan erőlködő punk, antizene, kínlódás, felkerült a tiltólistára, mindig kihagyom" írják. Így vagy úgy sokaknál kiverte a biztosítékot ez a három és fél perces garázsrock, egy régi kollega, Sir Paul McCartney közreműködése ellenére, vagy talán éppen azért. A fentiek után mondanom sem kell, nem osztom ezeket a nézeteket. A “harapd le a fejem” kétségkívül nem az album zenei csúcsa, viszont a legnagyobb poénja: Garázs-punk korunk Mozartjával: Vegyük észre, hogy ez minden, csak nem klisé, egy igazi posztmodern gag! Különösen, amikor a “Halljunk valamit, Paul!” felszólításnak eleget téve a selymes pillantású lovag belecsap egy olyan brutális basszus szólóba, hogy Lemmy és Flea hajbakapnának érte. Pedig az idős lord maga is a fuzz bass úttörői közé tartozik, hallhattunk ilyesmit a Rubber Soul albumon de a Stones életműben sem példa nélküli.

"Hallom a csaholást, érzem a harapást bébi,
látom a cápát, el kéne bújnom,
nem vagyok pórázon, nem vagyok láncon,
azt hiszed, a kurvád vagyok, de én átbaszom a fejed, bébi…"

Ez nem erőlködő punk, ez "a" punk, jelentem, 2023-ban is él, és úgy hívják: Jagger-McCartney, weheee!

A "gyalázatosan erőlködő punk” vád korábban is elhangzott már, mégpedig autentikus punk szájakból a hetvenes évek végén. Akkoriban tele volt a rocksajtó a “punk az új rock and roll, az öreg fingoknak meg ideje elhúznia” topikkal. Erős defenzívában alkotta a Stones a ma már klasszikussá vált Some Girls háromakkordos, recsegős punk dalait. Azóta a punk elmúlt, John Lydon és harcostársai pedig kopasz, kövér, vén trottyok, max olyankor hallunk róluk, amikor a Stonest méltatják valamelyik kerek évfordulón. Azok a dalok meg szépen öregedtek, itt vannak velünk, és biztos vagyok benne, hogy EZEK is itt maradnak még akkor is, amikor a mai trendi titánok már csak lábjegyzet lesznek a 20-as évekhez. Az meg, hogy ezek után Sir Mick egy gyalázatos punkdalt darál a “mindenre nyitott” Sir Paulllal 2023-ban, csak mert jólesik nekik, a legnagyobb poén ebben az elkurvult és intézményesedett popszakmában!

Whole Wide World

Alighanem Andrew Watt hányta a modulációs effekteket szívlapáttal a jól ismert Stones gitárokra, de annyi baj legyen, így is jól felismerhetőek. Ismét furán effektezett gitárral indul a Whole Wide Word, ami nem annyira a hetvenes évek organikusan bugyborékoló phasereit, inkább az újhullám évtizedét, a 80-asok hideg, digitális flangerét idézi. Szokatlan ez az effekt a Stones gitárokon, talán csak az Emotional Rescue-n hallottam ilyesmit az amúgy nagyszerű All About Youban. A szokatlan kezdés végül egész jól sül el, és a magyar- és nemzetközi rajongói fórumok visszajelzései szerint az album egyik legkedveltebb dalába torkollik. Nem kis részben a szövegnek köszönhetően, ami elég jól reprezentálja az album tematikáját és hangulatát. Így gondolhatták az alkotók is, mert az album címét egyértelműen ez a dal inspirálta. Törött üvegen, azaz a híres "Hackney gyémántokon" keresztül gázol a főhős London utcáin, a távoli múlt nyomorán merengve, amely az élet vége felé közeledve mégis mintha szebb színezetet kapna. Hát mit mondjak, ismerős az érzés, nem lep meg, hogy a zömmel ötven feletti közönség kedvence lett a dal. Végül megállapítást nyer az is, hogy “az élet egy cserbenhagyásos baleset” (Hit and run, Richardstól tudhatóan a cím egy korábbi változata). Kénytelen vagyok hosszabban idézni, mert ebben benne van a 2023-as Rolling Stones érzés, amit Ronnie Wood autentikusan víjjogó gitárszólója csak tovább fokoz.

"Az utcák, amiken egykor jártam

Tele vannak törött üveggel

Akárhova nézek, emlékeket látok a múltból

A piszkos lakás Fulhamban

A szex és a gáz szaga

Soha nem tudtam igazán

hol alszom majd másnap

London sivár utcái

nem ígértek semmi jót

egy unalmas állást élethosszig

és összetört álmokat

Ha az egész világ ellened van

És csak állsz, az esőben ázva

Ha az összes barátod cserbenhagyott

És ott állsz megalázva

És azt hiszed, vége a bulinak

amikor épp csak elkezdődött

Emeld a poharat, kelj fel és táncolj

Mert az élet egy nagy átverés

...cserbenhagyás, bizony, a bulinak vége szakad!"

Dreamy Skies

Keith Richards szerint az album egyenesen vinylre termett, ő pedig csak tudja, tehát akkor előbb-utóbb meg is kell majd fordítani. Az A-oldalt egy country blues zárja, többeknek az 1974-es Short and Curlies jutott az eszébe róla. Nyilván nem véletlenül, kell lennie benne három akkordnak azonos sorrendben, lusta vagyok utánanézni.

A két dal stílusa és hangulata között más rokonságot nem találok, ha már ilyesmit kell valahonnan előrángatni, sokkal inkább az 1972-es Torn and Frayedhez nyúlnék, talán azért, mert mindkettő elképzelhető lenne egy Bob Dylan albumon is. A Nobel-díjas szerzőtől sem idegen menekülési vágyat fejeznek ki, azzal a különbséggel, hogy 72-ben a Torn and Frayed főhőse még a báltermek, backstage és büdös bordélyok magánya elől menekül, 50 évvel később pedig már az SMS-ek, a Facebok-falak, és ismeretlenek hívásai elől szeretne eltűnni “egy időre” a természetben, és fát hasogatni country zenére. Kívánjunk neki sok sikert, csak írjon még több ilyen dalt, és kísérje útján Keith recsegő telecaster prüntyögése, Ronnie Wood slide gitárja és Bemmont Tench orgonája.

"Gyémántokon táncolok, üvegen csúszkálok

Fát hvágok és gyújtóst hasogatok

Csak egy régi tranzisztoros rádióm van,

Hank Williamset és szörnyű bugit játszik

mert egyszerűen most ki kell szállnom egy időre…"

B-oldal

“És jön a minden elsöprő B-oldal..”, írta Hobo írta 40 éve, talán az első albumról, de lássuk be, ez a megállapítás nagyjából az összes többire is igaz, amíg meg nem érkezett a CD formátum, és az albumok valahogy elkezdtek túl hosszúak lenni, és a korábbi outtake- kategóriás dalok a hosszabb műsoridő végén sorakozni. Szerencsére ezúttal sikerült elkerülni ezt a hibát, talán erre vonatkozott Richards megállapítása a vinylről. Amiről tudjuk, hogy 10-12 dal fér rá, két oldala van, és a második általában ütősebb az elsőnél. Itt pedig pontosan ez történt, kérem.

Mess it Up (2019, ft Charlie Watts)

Diszkó funky nyitja az oldalt, az első a kettő közül, amit még Charlieval kezdtek összerakni. Talán erre utal a kisebb felbontású demórészlet az elején. A dal vége felé úgy érzem, szívesebben hallgattam volna azt tovább, mindemellett ez még a legvadabb kritikusok szívét is megdobogtatta, az enyémet talán a legkevésbé. Pedig jó kis dal ez, remek riff, táncolható ritmus, fülbemászó refrén, többször előfordult, hogy egy késő esti meghallgatás után ezzel a dallamtapadással ébredtem…mi bajom vele mégis? Talán csak az a húsz másodperc, amiben egyszerűen képtelenség Keith Richardsot elképzelni, amint cigivel a szájában alakítja a láncfűrészes gitárost.

Pedig még 2019-ben vették fel a dalt, és ha nem volna a zakatoló funky ritmus, simán ki lehetne hozni egy “rendes” Rolling Stones dalt is a gitár riffből. De itt nem ez történik, hanem a dal második felében Mick falzettbe vált, és a csilingelő gitár átpozícionálja a Mick Jagger szóló produkciók felségterületére, valahová a Charming Life és a Miracle Worker közé. Bizonyos Fiúk az egész albummal kapcsolatban nehezményezik, hogy ez bizony már nem a jó öreg Rolling Stones, sehol egy spontán vállból indított open G gitármenet, egy tüzes rock and roll, itt már kérem Mick Jagger dominál, a precíz megoldó fiú Watt segítségével pakolják egymásra a kiszámított effektezett sávokat.. Kétségkívül van ebben igazság, de nézzünk szembe a realitással: Aki járt az utóbbi években Stones koncerten, észre kellett vennie, hogy OTT IS Mick Jagger dominál, Keith és Ron mintha egyre diszkrétebben egyensúlyoznának az értékes közreműködő és a biodíszlet határán. De legyünk igazságosak, mindkettejüknél érezhető egy comeback az előbbi riányba, amióta felhagytak a cigivel és a piával.

Ezzel is nagy örömet okoznak nekünk, és időnként rácsodálkozunk, mennyire tökélyre fejlesztett a minimál efforttal leadott power gitározást pl a Street Fighting Menben vagy a Jumping Jack Flashben, együtt örülünk kajánul Ronnival, ha Keithnek kivételesen egy csapásra sikerül a Paint it Black intro, felkapjuk a fejünket egy jól sikerült blues szólóra, azért tud még az öreg, ha akar!

Lássuk be, ebben a korban EZ a normális, és nem az, amit Mick Jagger művel nyolcvan évesen a kifutón és a stúdióban, ami inkább a biológiai csoda kategóriájába tartozik. Ilyen körülmények között az, hogy Mick nem a szokásos bérelhető sztárarcokkal vonult be a stúdióba, hanem a bandája megmaradt veteránjaival, tekintsük már inkább plusz pontnak, és bocsájtsuk meg cserébe Wattot, a bérelhető sztárarcot, pont úgy, ahogy Keithnek is elnézünk egy kevésbé sikeres Paint it Black intrót.

"Megosztottad a fotóimat a barátaiddal…igen, kitetted őket, semmi értelme nem volt…

ó bocs, mondtam, tudom, hogy nem szép véget ért

Jó helyen jársz, baby, de a rossz időben, jajj, milyen szomorú…

azt hiszed, majd jól megkavarom, megkavarom, megkavarom, csak miattad…"

Live by the Sword (2019, ft Charlie Watts & Bill Wyman)

“Kard által vész, mind, ki kardot ragad!” - énekelte Berek Kati Saroltként a Varga Miklós hangját és Pelsőczy László arcát viselő Vajknak, későbbi Istvánnak, leendő Szent Istvánnak 1984-ben, és akkor még nem is sejtettük, hogy ebből egy Rolling Stones dal lesz! De még milyen, azt még a legmorózusabb kritikusok is elismerik, hogy egy igazi Rolling Stones dal, hiszen az agg Bill Wyman csatlakozásával, a még Charlie Wattssal felvett dalban összeállt a Stones eredeti ritmusszekciója, Sir Elton Johnnal megerősítve, aki ismét túlzás nélkül ALÁZATTAL kalapál a háttérben, a néhai Ian Stewart szellemében, ezzel is fokozva az ős-Stones élményt. 

Ronnie szerint ugyanis: "Arra gondoltunk, ki más lenne a legnagyobb élő new-orleansi stílusú boogie zongorista, mint Elton?" Ennek már nem árthatnak a kissé zsizsikesre effektezett gitárok, mert jönnek a későbbi Stones dejavu-k. Például a refrénben a Charliera kevésbé jellemző, de a Doom and Groove-ból már ismerős taps-groove, majd egy váratlanul trükkös break, ami a She Was Hot-ot idézi. De ezen nincs idő tűnődni, mert jön Ronnie egy abszolút autentikus Tattoo You-ról pattant szólóval. MIck a 2019-ben és korábban felvett dalokról valami olyasmit mondott, hogy “Azt láttuk, hogy lesz három jó dal, öt közepes, meg nyolc eeeh, mert frankón effelé tartottunk, és ezért inkább azt mondtuk, kezdjünk tiszta lappal.” Hát nem tudom, hogy ez igaz e, és a három jóba beleszámít e a “Kard”, de ha azok is ilyenek, akkor részemről jöhet az az öt közepes is.

"Ha kard által élsz, kard által fogsz meghalni

Ha kurvaként élsz, légy kemény

Ha az óra szerint élsz, akkor sokkot fogsz kapni

Ha élelemért élsz, jobb, ha kinyalod a tányérodat

Ha divatos akarsz lenni, akkor elavult leszel"

Driving me Too Hard

Jó kis kortárs county rock jön, eldobható szöveggel, de tapadós refrénnel, Keith Urban és Brad Paisley hajba kapnának érte. A Tumblin' Dice-os intro és a szóló laza open G sikája Richards legjobb korszakát idézi, annyira precízen, hogy már gyanús, esetleg nem is ő személyesen játssza, hanem mint Picasso vagy Andy Warhol kései korszakában, egy különösen alapos tanítvány. Vagy az AI? Tök mindegy, hiszen AI sincs jó prompt nélkül, Ronnie hitelesen sikál a steelen és az énekdallam is izgalmas. Én ezt simán megvettem egy XXI. századi Dead Flowersnek.

Tell Me Straight

"MIről szól a “Mondd meg egyenesen”? Kérdezte Jimmy Fallon a sajttájon Hackney Auditoriumban
"Keith dala, kérdezzük őt!" - feleli Jagger.
“Megmondom egyenesen, hogy fogalmam sincs, miről szól” -csapta le a ziccert a főhős “Csak azt tudom hogy jó dal, mert Mick le akarta nyúlni”.

Jó, hogy nem nyúlta le, mint anno a Too Tight-ot (1998) vagy a Baby Break it Down (1994), mert Keith remekül elboldogul a középtempóval is, cáfolva, hogy whisky és marlboro ízű hangja már csak egészen komótos balladákban érvényesülhet. Magabiztos ének, sehol egy hamis vagy elcsukló hang, a Guitar World riportere rá is kérdezett. "Talán amiatt, hogy abbahagytam a cigit" -felelt az ikon. 

Jó gitár riffek, némely akkordmenet talán a Thru and Thru-ból ismerős, de itt kevesebb a kísérletező kedv, ami kifejezetten jót tesz a dalnak. A producer Watt is mintha félrenézett volna, az album első dala, amiben a Keith által oly fontosnak tartott csend is némi szerephez jut és nem temeti maga alá a számtalan effektezett sáv. Hogy Keith nem tudja, miről szól, azon ne csodálkozom, hiszen csapodár társaival ellentétben több, mint negyven éve él boldog házasságban Patriciával. Honnan is tudhatná, miről szól egy olyan keserves szakítós nóta, amilyet talán az 1980-as All About You óta nem írt? Persze ugyanez elmondható volt a 89-es Can’t be Seen-ről, vagy a 98-as Thief in the Night-ról is, amik kevésbé illettek a békés családapához, amivé Keith Patricia mellett szelídült.

"Van még köztünk valami, vagy semmi?

Mondd csak meg, egyenesen

Felemeltél magasra, és innen jó nagyot esem

Mondd meg egyenesen, igen, mondd meg egyenesen

Hogyan hagyjuk abba? Hogyan kezdjük újra?

Mondd meg egyenesen

Hogyan találkozunk? Hogyan váljunk el?

Mondd csak egyenesen, mondd meg egyenesen"

Sweet Sounds of Heaven (ft. Stevie Wonder & Lady Gaga)

A “little bit of polishing here and there” 18 (nyolc!!) esztendeje alatt elhangzott célzás, hogy olyan soul albumot készít a Stones, a Stax ás Motown istálló neves közreműködővel, ami után megnyoljuk a tíz ujjunkat. Nem bántam volna, ez a vonal ugyanis valahogy elhalt az 1971-es I got the Blues majd a 72-es Shine a Light után, és átadta a helyét az akkor újonnan felfedezett reggaenek és countrynak, amely búvópatakként mind a mai napig jelen van az életműben.

Pedig a Stones történelmileg erős volt soulban, de a soul is erős volt Stonesban, számtalan soul feldolgozása született klasszikus dalaiknak. Egyik kedvenc válogatáslemezemen az “Artists Choice”-on a klasszikus bluesok és néhány ős-reggae mellett jó mélyen belenyúlnak a soulba is, és már a Licks turné klub és aréna koncertjein is úgy tűnt, örömmel válogatnak Otis Redding, James Brown vagy éppen Ray Charles dalai között, miért nem hoztak akkor össze néhány sajátot? 

Ami késik, nem múlik, a "menny édes hangjai" nyolcvan felé közeledve mégiscsak elérték őket. Őszintén megmondom, a single megjelenéskor nem bűvölt el annyira, mint az Angry. Lady Gaga rikoltozása már korábbi beugrásain is inkább zavart, Steve Wondertől pedig többet vártam egy laza zongora szőnyegtől és egy két-wurly csuklógyakorlatnál a reprízben.

Az album kontextusában viszont sokkal inkább megérintett a dal, mint az Angry “B-oldalaként”. Mert miről is szólhatna az utolsó- igen, az utolsó, AZ már a bonus track!- dal 60 év után, mint a nagybetűs, isteni, csodatévő ZENÉRŐL? Bulik, bárok, bordélyok, drága borok és szerek, gruppik és celebek, limuzinok, ugyan már - mellékkörülmény, aki azt hitte, mindent félreértett. Minden a zenéért volt, mert ez végül is - mostmár nyugodtan kimondhatjuk - nem csak a világ egyik legjobb rock and roll zenekara VOLT de talán az egyetlen is, ami még VAN.

Nem véletlen, hogy Sir Paul első szóra fejest ugrott a garázspunkba, amikor hírét vette, hogy EZEK muzsikálnak. Gaga, aki már szinte hivatásos vendégművész lett, az ilyen beugrásai lassan háttérbe szorítják a saját karrierjét, pont ott lebzselt a stúdióban, és végülis vitatott, hogy ki hívott kit - Jagger és ő erre máshogy emlékeznek - de a lényeget tekintve elmondhatja, hogy ott volt. Chuck Leavell valahogy nem ért rá, de szerencsére két másik billentyűs igen: a kis Stevie Wonder, aki egymaga egy akkora gigász mint a Rolling Stones, és Elton John, aki minimum ezt gondolja magáról, szintén érezték, hogy nem árthat a renoméjuknak, ha leteszik a kézjegyüket néhány dalban. A Sweet Sounds of Heaven egyik legnagyobb erénye, hogy Stevie Wonder nem játszotta szét, mint 72-ben a Satisfaction / Uptight Medleyt, egyszerűen csak csendestársként ott volt. Szerintem ez van olyan csattanó, mint anno a Salt of the Earth, vagy a You Can’t Always Get What you Want volt .Persze más ez a világ, mint a 60-as évek vége, hogy mást ne mondjak, a legtöbben, akik ezt az albumot hallgatják, arról már csak olvastunk, ebben meg itt vagyunk, az örök Rolling Stonessal együtt.

"Játtszuk, játsszuk a zenét jó hangosan

hadd törjön át a felhőkön az égből

És érezzük mind a nap melegét

Igen, énekeljünk, kiabáljunk,

Mid álljuk fel büszkén

Hadd higgyék el az öregek, hogy fiatalok még…"

Rolling Stone Blues (Muddy Waters)

1961-ben két gyerekkori ismerős, túlzás, hogy barát, összefut a London környéki alvóváros vasúti peronján. Nem voltak még húsz évesek sem! Látszólag semmi közös nincs bennük. Egyikük, jól szituált, friss egyetemista, hóna alatt amerikai lemezek, amikről a másik, elvált mama egyedüli gyermeke, csak álmodott, a nagyapja vilgvevő rádióját tekergetve. Épp kicsapták a sokadik iskolából, ahol sikertelenül küzdött a képzőművészettel, viszont a szünetekben megtanult gitározni a nagyobb fiúktól a vécében. A Dartford és London közötti húsz perces úton kiderült, mi dolguk lehet egymással: zenekart alapítani, és ezeket a furán izgalmas fekete zenéket, amiket rajtuk kívül Angliában még szinte senki nem ismert, eljátszani az embereknek, akik messze földről jönnek meghallgatni ahogy Mick énekel, és Keith gitározik, mint a kis Johnnyt Chuck Berry dalában. Ez elég is volt ahhoz, hogy Keith meghívja egy teára régi-új barátját, és előkerüljön a gitár a lemezjátszó mellett.

Pár hónap múlva már együtt laktak egy koszos kis albérletben, és az idejük nagyobb részét azzal töltötték, hogy ezeket a furcsa, faék egyszerűségű, és mégis szinte megismételhetetlen dalokat szedegették lefele Mick lemezeiről, mint pl Muddy Waters dalát, a Rolling Stone Blues néven is ismert Catfisht, már a dörzsölt londoni rosszfiú, Brian Jonesszal együtt, aki tényleg zenekart faragott belőlük.

Hát elég jól sikerült, mondhatnánk utólag, a több, mint 60 éves diadalmas történet vége felé közeledve. De hol van már a Rolling Stone Blues? Látszólag elfeledteti az angliai barátságos mérkőzés a Beatlessel, Amerika meghódítása, Brian Jones tündöklése, trónfosztása és halála, a saját hang megtalálása A Mick Taylor korszak, a hetvenes évek fordulójának zenei csúcsszériája, majd idő előtti beérkezés a glam korszak rock celebjeinek panteonjába. A rajongóból lett új ivó és szövő cimbora, Ronnie Wood érkezése, majd menetelés a mainstreamből a punkba. 

Tánczenei kalandozások, és végül a tiszteletre méltó védett bölénnyé nyilvánítás, harminc év stadionrock istenséggel megkoronázva. De a Rolling Stone blues, úgy látszik, ott dobogott az végig, és most a new yorki producer csodagyereknek sikerült előásnia: Pont olyan, mint 61-ben lehetett, amiből ez a csoda született. Keith göcsörtös ujjai között szárnyalnak a hangok, mintha maga a rég halott egykori gyapotszedő fiú, Muddy Waters játszaná. Sőt, nem csak olyan, ez AZ, duplán autentikus, ahogy Keith játssza, és hogy ő játssza.. Vajon hogy csinálja Keith ezt a hangzást, ennyire hitelesen, ennyire precízen, minden póz nélkül? Jagger hangjában nyoma sincs a hetvenes évek klubkoncertjeiről ismert macsó üvöltésnek, vagy a Blue and Lonesome artikulált finomkodásának, csak alázat van, és a keresztapa, Muddy szellemét idéző áhitat.

Semmi különös, két fiú egy szobában, az egyiküknél szájharmonika, másikuknál egy ősrégi, szinte játszhatatlan gitár... és a közös szerelem a régi blues iránt, ami értelmet és boldogságot adott hosszú életüknek, ahogy a miénknek is.. Ennyi a titok!

"Well, my mother told my father
just before I, I was born.
She said, Got a boy child comin',
he's gonna be a rolling stone"

"at the age of 37- she realized, she's never been to paris"

marianne faithfull, Easy come easy go tour, wiener staatsoper, 2009 július 4

Hosszú várakozás után végre láttam hallottam a mi lányunkat szombaton a zoperában...nem szeretnék Fáy Miklós lenni, de nem voltam egészen elájulva. A tavalyelőtti Budapesti turnényitót Fáy úrral ellentétben bennsőségesebbnek, és lendületesebbnek éreztem. Talán a nagy meleg miatt, talán azért mert a nagyzenekari felállástól nagyobb szívdobbanásokat vártam, de kb a broken english-ig egészen lötyögősnek tűnt az előadás. Marianne konferálása szerint a Crane Wife "3" Buddy Holly ritmusban hangzott el, de ez se segített sokat rajta, a zenészek szétcsúszogattak, és mintha kullogtak volna az ének mögött, vagy Marianne sietett, ez eldönthetetlen.

Elsőként itt merült fel bennem, hogy a zenekar a látszat ellenére talán nem is annyira jazzre termett, sokkal több élet volt a broken english rockjában, mint az előző 3-4 dalban együtt.mégis inkább fáradtak voltak, mert később az in germanyt egész tisztességesen elnyomták, főleg a fűrészes fickó nyűgözött le, a kimbey pedig egyenesen tökéletes volt.

Marianne különben nyugodt és laza volt, lassan járkált a banda előtt és időnként kézmozdulatokkal vezényelt nekik. Az odakészitett bárszéket talán csak egyszer használta, a szövegkönyvet annál többször - ennek ellenére a sister morphinet sikerült alaposan összakutyulni. Amikor Marianne kihagyott egy sort, nem jött zavarba, a nagyobb baki elkerülése érdekében egyszerűen elhallgatott, és megvárta amig a banda eljut az utolsó versszakig. Amúgy a budapesthez képest sokat fogyott, tartja a tavaszi londoni formáját (ezek szerint nem photoshop) kifejezetten csinos volt, fekete nadrágkosztümben, hajlott kora ellenére is jó alakú, fitt nő benyomását keltette, amíg le nem vette a felsőjét az as tears go bye után. (sorry i am hot...I know everybody is hot but I'm hotter... in a good way") Ettől eltekintve takarékosan bánt a showelemekkel, kedvesen, de elég szúkszavúan kommunikált a közönséggel. Nem csak azért tűnt rövidnek a koncert, mert egy óra húsz perc körül lehúzták a rolót, de igazából az utolsó harmadában kezdett beindulni valami, amit mire megéreztem, már vége is lett...

Szép volt a sing me back home, de mégegy kicsit lendületesebb ráadás bőven belefért volna. Azért is hiányzott nekem a hazai pálya, mert a közönség illedelmesen végigtapsikolta a koncertet, még az egy két elbénázott dal esetében is örült, de a valóban jól sikerült végkifejlet után képtelen volt egy normális standard magyar vastapsra, igy amikor Marianne visszajött a kabátjáért, már a fele a kijárat felé tartott, igy csak némi puszidobálás maradt a végére.

Jól éreztem magam, semmit se bánok, mások nyiléván másként hallották, de én katarzisfélét talán csak a broken english, why'd ya do it környékén éreztem, ettől eltekintve egy tisztességes, de kicsit fáradt, unott koncertet hallottam, inkább a zenekarnak, és az illedelmes közönségnek, semmint Marianne-nak köszönhetően.

Ez volt a setlist nagyjából, a sorrendért nem kezeskedem:

Az első dalt sajnos az előre nem látható pontos kezdés miatt elpihegtük a burg kertben, de a szomszédaink szerint

• times square

majd:

• down from dover
• children of stone
• salvation
• hold on hold on
• crane wife 3 (buddy holly verzió)
• easy come easy go
• broken english (kb itt kezdett el magára találni a zenekar)
• crazy love
• kinley (gyönyörű)
• ballad of lucy jordan (valami afrikáner verzió, Paul Simon modorában ukulelével, de miért?)
• sister morphine
• in germany before the war (fűrész + bicska maxi intro! zseniális)
• why d'ya do it (mérsékelt nekivadulás, erős koncentráció a szövegre)
• as tears go bye (+ strip tease)
• ráadás: sing me back home

mégis, kinek a falva? (HBB: Senkifalva, 2006)

Már amikor a kezembe vettem az albumot, eltökéltem, hogy szeretni fogom. A borító, mi tűrés tagadás, gyönyörű, pedig a HBB-nek nem szokása, hogy vizuálisan kényeztessen igazából csak szóló Hobó viszonylatban láthattunk ilyet eddig, (pl. Csavargók tízparancsolata) és most mégis, kérhetünk, amit csak akarunk...

Az első dal megerősítette ezt az érzést, szinte már hallottam magamat, ahogy a HBB eddigi legjobb albumáról áradozom, ahogy betöltötte a szobát a

1. A Ripacsok bevonulása: *****

Azzal az ígérettel vezeti fel az albumot, hogy vége a tudathasadásos HBB kontra Hobo korszaknak, olyan természetesen összeér Svejk Hedrixxel, ahogy a dob a basszussal és végre bluesokat, kuplékat, balladákat, sanzonokat, emelkedett és mocskos rockandrolt hallunk egy mindent elsöprő folyamban, pont úgy, ahogyan bármelyik HBB koncerten. És mi nyithatná ezt a régi új korszakot jobban,mint ez a XX. századi fürdővárosi anziksz, amely a hajtók dalának bori tójáról már ismerős , mégis új szavakkal köszönt, ekképpen verve hidat ütemre dobogó lábunk és értelmünk közé…hajrá. Veselkedjünk neki a következő nótának csillogó szemmel, mert végre kemény gitáralapokra megszólal, felbődül, a jól ismert hang, az


2. Üvöltő vadállat: *

Már kicsit túl jól ismert hang, tegyük hozzá, címében is kódolt erős deja vuval, hiszen a paranoid gondolat,

“temetnek engem, pedig végre élek
élve temetnének el a görények”
sarat szórnak rám, föld lesz ha kiszárad
talán majd a sírban tarom a pofámat”

igaz, görények nélkül, de már szóról szóra megfogalmazódott a Láthatatlan Légió (Gyöngy a sárban) kapcsán, hét évvel korábban.

temetnének engem pedig végre kicsit jobban élek
tudtak megölni eddig, élve a sírba temetnének
szolgák dobják rám a sarat,jó föld lesz, ha kiszárad
azt hiszik hogy talán majd a sírig tartom a pofámat”

Ne lepődjünk meg, hiszen annak ellenére hogy elsősorban koncertező művésznek vallja magát, kritikánk tárgyától nem áll távol némi egészséges perfekcionizmus, ha kell háromszor felveszi a gimmie sheltert, amíg úgy nem szól, ahogy kell, és valljuk be, általában nem járunk rosszul, most mégis kínosnak érzem az önismétlést, mindjárt második nótában, különös újrahasznosított anyaggal kezdeni egy albumot így minden interjúban –de minek is –hangsúlyozott hét év hallgatás után.
Nagyobb baj, hogy hiába dobálják a sarat kitartóan a szolgák, kiknek a gyűlölet ad egyedül örömet –mely ellentmondásos módon ennek a szövegnek az üzenetétől cseppet sem idegen – zeneileg sem sikerül semmi újat felmutatni a jó kis bejáratott HBB rockeren kívül. Az említett gimmie shelter (idegen tollak) zsíros gitárhangzása sehol nincsen, helyette Fehér Géza mintha egymaga öt péppé torzított gitáron zúzna, a befejezés semmi jót nem ígér, ugorjunk hát tovább mi is a következő számra pedig az egyetlen új motívum, a refrén egészen rendben van. Jönnek jobbról, balról, akkor jöjjön a

3. Titkosügynök:: ***

Mata Hari kései leszármazottja, akit már nagyon vártunk, Pribolszky Mátyás harmonikája és a sodró ritmus talán visszatereli a projectet a sárból a blues kerékvágásba. Nem egészen felhőtlen az öröm, pedig ekkor még nem is tudjuk, hogy az album egyetlen blues dalát halljuk, zeneileg talán a legjobbat, mégis – a jó ötletnek tűnő III/III-as szerető minden menet után egyre ráncosabbnak tűnik, pedig a szerző igazán mindent elkövetett, hogy némi intimitást keverjen a karcos politikai mondanivaló mellé de hiába. Hiszen miféle baba az amelyik először nyal, aztán röfög és turkál, ebbe jobb nem belegondolni. Persze, lehet román, tót (politikailag nem kevésbé korrekt, viszont prozódiailag szerencsésebb lett volna, ha cigány) vagy magyar…de jajj nekünk ha nem elég nagy, márpedig ez nem elég nagy, szerencsére még csak a harmadik szám, Lássuk tehát

4. Meddig fúj a szél *

Zsebekben csattanó bicskák zajától kisérve sietve leszögezem, hogy lesznek ezen a lemezen egészen jó dalok is. Sajnos a sorrend nem kedvez az összhatásnak, bármennyire szeretném ez még nem az. Ez ismét egy régi sablon, a csavargók könyve (rohadt rockandroll/ apák rockandrollja) óta visszatérő rock történeti tiszteletkör, természetesen szegény bajba került Kex mellett, új motívumként a pimaszkodó (igen?) Illés és álmodozó (oh…én úgy hívnám, évtizedeken át mások fantáziájából élő) Omega előtt. Elnézést a szőrszálhasogatásért, de Dylan híján magam is Hobo szövegeken cseperedtem fel, ezért semmilyen magasabb rendű művészi szándékot nem magyarázok a Cseh Tamás borozott...Radics is gyakran szokott kecskerím mögé, egyszerűen egy hosszú és eredménytelen brainstorming karakán lezárásának tudom be. Ez a dal ettől még simán kaphatna akár három csillagot is, ha dukálna hozzá valami nyers rockandroll, az üvöltő vadállatban (újra) bevezetett másodlagos frissességű terjengős gitáráradat helyett Ha viszont ez felvezetés volt, akkor hatásos, régen éreztem ennyire igényét valami finomabb zenének, ezért soha nem jöhetett volna jobbkor a


5. Harangjáték ***

Szép és komoly szöveggel, tulajdonképpen ötlettelen zenével is megállja a helyét az album megmentésének feladatkörében, de ehhez azért kellett az előző négy dal kontextusa. Válogatásalbumra nem egyhamar jelölném, de érzek benne rejtett tartalékokat, inkább félretenném soványabb évekre, addig is halljuk, milyen


6. Szabad a szó *

Újra gitárdara temeti maga alá az egyébként sem túlságosan szellemes szójátékot, szabad, szalad és szakad a szó, bármit is jelentsen ez, én próbáltam szabadon asszociálni, de Szabadbattyánnál messzebb nem jutottam. Hadd idézzem a Magyar Nemzet publicistáját: Én nem értem, mit akarnak ezzel, és főként azt nem, miért szeretné Géza egymaga rekonstruálni jobb esetben Varga János és Pribil eredetiben sem túl szimpatikus wall of soundját, vagy rosszabb esetben az Exit zenekart. Nem zavarna ez engem, tegye csak bele a saját fekete lelkét a dologba ez a szimpatikus gitáros fiú, de közben egy nyomorult blues nincs az egész albumon, van viszont tizenkét tonna nehézfém, tapping, hogy lehet ezeket a hangokat egy stratobol kipréselni? Pihenjünk meg


7. Szélcsend idején ****

szerencsére személyesre és szenvedélyesre (hoppá!) vált a téma, akárhogy is, közérdeket nem feltétlenül érint, mégis hitelesebben hangzik mint az előző dalok jó részének szociografikus elhivatottsága. Nem mondta rosszul Keith Richards, idézi Hobo, hogy a rockandroll nyaktól lefelé kezdődik, mi entellektüelek persze, szeretjük, ha onnan felfelé is érezni, de azért mégiscsak ott kezdődik valahol a szív tájékán. A refrénben a szerelem szinte vallásos áhítatba csúszik át, itt nekem eszembe jut Szörényi Levente “hidd el ez ő” című klerikálisnak tartott, ezért az Utazásról lepottyant eposza, de remélem ezzel egyedül vagyok így, mert ezzel elérkeztünk a “mindent elsöprő B oldalhoz” legalább nálam itt kezdődik a B oldal, hogy elsöpör e mindent, azt majd meglátjuk, mindenesetre a következő darab, a .


8. Túlélő trallala ****

Minden kétséget kizáróan a lemez vezérhajója. Bluesos indítás énekileg, jó lett volna hozzá némi blues gitár a brutalizer helyett, de így sem rossz, és bizonyítja hogy Gézának sem kell megtagadnia magát ahhoz, hogy egy igazán jó dal guruljon le a futószalagról, talán az egyetlen ezen a lemezen, ahol a zene és szöveg minőségileg összeér. Valahogy úgy képzelem, hogy volt ez a szöveg, és eköré próbált épülni az album – erről szólnak az interjúk. Akkor is ha Hobo Mohácstól kicsit elnagyolt ívben szökell a gestapóig, onnan pedig menthetetlenül önreflexióba torkollik. Kicsit zavar a gondolat, hogy ugyanaz írt a gestapónak, aki a tortát betiltotta, de így legalább el tudjuk képzelni, hogyan tudott Hobo a popcézár Achilles sarkába harapni.


9. Gyémánt a harmaton ***

A zene szép felvezetés, nem nagyon jut el sehova. Ez az a pont, ahol a Szélcsend idején , a Harangjáték, a Gyémánt a harmaton kezdenek végzetesen összeolvadni egyetlen a sírva vigadós magyar rock balladába,. Ezeknek a daloknak a szövegei mélyebbek és jóval kidolgozottabbnak tűnnek, mint a rockereké, sajnos így is elvéreznek az ötlettelen zenei panelek között. Nem elképzelhetetlen, hogy ezt a szerzők is érezték, mert a következő dal,

10. A fekete madár ****

feltűnően kerüli a jól bevált szentimentális megoldásokat, inkább az I love you Budapest parttalan ötlet kavalkádját idézi, ahol szintén annyira idegesítő néhol az ugribugri bebop zene, hogy képtelen vagyok figyelni az egyébként jobb sorsra érdemes szövegre. Lássuk, mit tartogat számunkra a

11. Himalája **

Úgy látszik, meglepetésnek az is elég, ha a buli végén betoppan az Allen Ginsberg album guruja, hogy messzebbre ne menjünk. Ha mégis mennénk, Tolcsvay hasonszőrű dala, a tamagocsi ugrana be a Sziámival közösen jegyzett T- Monográf albumról. Még jó, hogy csak egy tamagocsi, mert máris itt vagyunk egy


12. Szakadék szélén ****

Amely újabb nyelvi kísérlet, bizonyítván, hogy József Attila költészetének hatása pusztán igeragozással nem rekonstruálható. Vesd össze: Ülni, állni, ölni halni, (gyöngy a sárban) , és tényleg, aki szerint a Senkifalva ezt megközelíti, az hallgassa már meg legalább ezt az egy dalt az előző albumról, és mutasson fel egyetlen hasonló kaliberű dalt innen.

13. Senkifalva ***

a többször megidézett cseh tamás modorában én is mondhatnám: nincsen más, ebben a dalban, mint Dés László modorában zongorázó Szabolcs, Tomsits rudolfként fújó fekete kovács kornél, sebestyén mártaként búsuló Hobó, pusztuló falvak és egy összeboruló, háromakkordos, ötlettelen, fáradt, refrén. Jó cím, de hiányérzetünk van, az ígéret nem teljesült, senkialbuma. de én ezt az albumot mégis fekte madárnak, szélcsendnek, vagy túlélő trallalának hívtam volna, akkor talán nem lenne ilyen senki lemeze.

14. Végbeszéd *

Avagy egy parafrázis parafrázisa, Villon után Szabadon Faludy után szabadon a szándékot értem és tisztelem, mégis feleslegesnek tartom ezt a négy sort így megfogalmazni, ha ez nem derült volna ki a lemez egészéből akkor baj van, márpedig baj van.

Végbeszédemet én is megtartom, számomra a konklúzió, hogy Hobót egyedül jobban szeretem a BB-nél, ha nem tagadnám a két tényező szeparálását, azt mondanám, bluest énekel, tiszta szívből, nem küzd súlyos mondandókkal, ő az én emberem. Ha nem tagadnám, akkor lehetne ezt a többi, különösen az utóbbi 15 év jobban sikerült HBB lemezei közé sorolni, de nézzünk szembe a ténnyel, hogy a Hobó feliratú lemezek, a csavargók tízparancsolata, vagy az adjatok a kutyának húst és a kakukktojás Gyöngy a Sárban magasságainak a közelében sincsen, nem is beszélve az Idegen Tollakról, mely önmagában cáfolja a HBB/Hobó kettősséget, tekintve hogy HBB zászló alatt is a Hobó művészetének keresztmetszetét adja. címével ellentétben mégsem érzem idegennek egyáltalán, legalább annyira blues Band mint Hobo , legalább annyira Hobo mint blues, Faludy, József Attila vagy Vviszockij vagy Ginsberg. Az egy dolog, hogy ők Hobo nélkül talán nem is érdekelnének, de ennél is fontosabb, hogy létrejön a katarzis szinte minden dalban, ami a Senkifalváról fájóan hiányzik, és az ég világon semmi jelentőségét nem látom, hogy vendégszövegek segítik ebben Hobót és zenekarát. Talán az előadóestek színészi gyakorlata nem múlt el nyomtalanul, Hobo mára olyan művésszé érett, aki néha dadog, ha saját magát alakítja, de szárnyal, ha más bőrébe bújhat. A magam részéről várom az újabb Hobo projectet, a Hobo Blues Bandet viszont nem temetném, sárral sem szeretném dobálni, de jó lenne ha keményebb anyagot is termelne

Májusi eső után köpönyeg (Csoóri Sándor márciusi levele, 2007 május 5)

(Kisérlet egy költői levél értelmezésére)


Akárhova lépünk, kő csikorog a lábunk alatt. Akárhova nézünk, korhadozik az ég fölöttünk, mint az üresen maradt istállók mennyezete. Meg szeretnénk határozni a helyzetünket, szélben és napsütésben, de nem tudjuk, mert a nyelv elmenekül előlünk. Úgy vagyunk foglyok és tehetetlenek ebben a szerencsétlen, kis hazában, ahogy természetesek szeretnénk lenni benne. Őrület! - mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni.

A nyelv valóban fejvesztve menekül e zavaros szóözön elől. Aki képes három magyar nyelvű mondatban megfogalmazni, miről van itt szó, jó eséllyel pályázhat a kormányszóvivői posztra is. Őrület – talán ez a kulcsszó.

Ezt szokták egy országban válságnak vagy csődnek nevezni. Csődnek - lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejéről kiszellőztethetetlen házak sűrűjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, a vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk.

Én nem általánosítanék a költő szép szavával, de azért nem hallgathatom el, hogy a kórházi ágy, amely mellett időm jelentős részét töltöm, nem megy sehova parancszóra, akkor sem, amikor egy reggel legnagyobb rémületemre a rettenetet keltő Dobrev Klára állt mellette. A hegyek tetején még nem néztem körül ez ügyben, de roncstelepen gyakran járok, nincs ott más, mint Renault alkatrész, azt is olaszból hozzák. A kalapácsos lidércekkel viszont épp ma találkoztam, miközben peremlakók közöt sorban állva gyűrögettem csekkeimet egy nyolcadik kerületi postán. Persze ezt szokták válságnak nevezni, akik végre rendet szeretnének, a maguk módján, de azért kiskoromban nem pont így képzeltem Pinochet Chiléjét, illetve a junta által uralt Hellászt.

És egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra, és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én.
Tudomásunk szerint a Márciusi Ifjak nem a bécsi parlament és nem a pozsonyi országgyűlés magasztos termeiben töröltették el a cenzúrát, amely forradalmi tett volt, hanem az utcán. És Petőfi sem a Felsőházban szavalta el, napirendi pont előtti felszólalásaként a Nemzeti dalt. Meg a Tizenkét Pontot sem a képviselők terjesztették elő az uralkodónak. Nem, nem - sem az uniót Erdéllyel! A miniszterelnök szerint még az is elképzelhető, hogy Március Tizenötödike csak a mi beteges képzeletünk volt!

Problémás bekezdés, bármiféle értelmezési kisérlet azzal járhat, hogy bigott elfogultsággal, implicite “egy morálisan halott, politikailag bűnös politikai klán legitimizálásának” vádjával illessen a felvilágosodás (és halálbüntetés) virtuális gyermeke a gyomorforgás minősített állapotában. És mégis, hogy messzebbre ne menjek, a Vasárnapi Újság riporterét idézem, aki a miniszterelnököt szabadon értelmező hallgatói levelet így kommentálta: nem emlékszünk, hogy valóban ezt mondta volna. Vagy nem így értettük. Biztos, mert nem így akartuk érteni, pedig talán még az oroszokat is behívta, csak ez nem tűnt fel senkinek, szerencésre az oroszoknak sem, Csoórit kivéve, neki is csak erős fáziskéséssel

Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltalálók, Bartók és Kodály tanítványai - hova jutottunk?

A patetikus megszólítás a levél címzettjét, magát az értelmiséget címzi. De mérnökök miért nem? Mi per def nemzetrontónak számítunk, (ezért Műegyetem nevű iwiwes ismerősöm nagyon megsértődne) vagy csak nem soroltatunk Bartók és Kodály tanítványai közé? Legyünk akkor Kós Károly, vagy Breuer Marcell tanítványai, akkor legalább bátran ajánlhatjuk ez utóbbi kiállítását az iparművészeti múzeumban. És hová jutottunk? 17 év alatt rákerültünk arra a térképre, ahonnan a konzervatív jobb és a bolsevik bal együttes erővel leradírozott, kis híján végleg. Botrány.

Valaha voltunk valakik, és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethű másolatai. Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek.

Az elárult értelem búvópatakként csillan fel az agg vátesz szavai között. Egy túlérett költői, és szinte csírájában megromlott politika életmű elhagyott romjainál állunk. De talán még nincs minden veszve, még tűr a nép, és segítségre vár. Ki mástól, tőlünk, értelmiségtől, minusz orvosok, mérnökök meg mindenféle technokraták.

Sőt, mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat. 1956 tizenkét napját kivéve, a kétségbeesés lett a mi hagyományunk!

Nagyon hiányoznak most azok a sorfordító könyvek. Kár, hogy nem írták meg őket, 56 tizenkét napja alatt hogyan is lett volna rá idő. Pedig azokból talán megtudhattuk volna, hogy a szovjet hadsereg ugyanúgy fosztott és gyalázott ki és meg bennünket, mint majdan a demokrácia, mindjárt kevésbé fájt volna.

Ma bárhol járunk az országban, mindenki panaszkodik, hogy a Politika holtversenyében kell leélnünk az életünket. Az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében. A döntetlen jelző helyett használjuk inkább a rosszul, sőt a bűnösen döntő helyzetek fogalomkörét. A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el. De nem az jött el!

Nehéz ebbe a döntetlenbe belenyugodni. Még rosszabb,mint a vereség, annak legalább van méltósága. De hogyan viseljük azt el, hogy nagyságrendileg ugyanannyi ember gondol mindent egészen másképp az urna előtti bűnösen döntő helyzetekben, mint mindenki, aki panaszkodik ahol az országban járunk. Úgy kellett volna , mint az oroszok: nincs apelláta, holtverseny, sorvasztó eldöntetlenség: nesztek szabadság, akkor eljött volna!

Az első szabad választáson a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz.

A nyelv újra menekülőre fogná, de ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: nyilván nem a vértanúk hozzátartozói rendeztek tömeggyilkosságot a Kossuth téren. Hobo apukáról van itt szó konkrétan és általában, bár ki tudja volt e az első szabad választásokon szavazni, nem úgy, mint az én apukám, aki otthon maradt, és ha lett volna, akkor is Csoóri (akkori) pártja nyer e …de ne ragadjunk le ennél a logikai csapdánál, inkább fúzzük tovább a gondolatot, hátha kisül belőle valami.

Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s ott hagytuk őket meghasonlásukban: és így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben.

Ahán! Nem kevesebb, leszámolás lett volna szükséges a mai helyzetet megelőzendő. Ez kettős haszonnal kecsegtetett volna: egyfelől ha a vérbírákkal a lelkeket pusztító tartótisztek feje is a porba hull, akkor az ennek hiányában meghasonult, eltévedt, megtévedt százezrek köztük, Csurkák, Vikidálok, neadjisten Szabó Istvánok fellélegezve léphettek volna a publikum elé minden kényszer nélkül, pusztán a megtérés lehetőségétől vezérelve. Akkor e százezrek most még kevésbé hízlalnák a bűnösök szavazótáborát, bár így sem jellemző rájuk, hogy jellemzően a jelzett irányba húznának. De talán az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében pont az a néhány vérbíra szavazat teszi, hogy holtversenyben kell leélnünk az éleünket.

Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye.

A magyar labdarúgás és a közel keleti válság nyilván a szabályt erősítő kivétel, vagy költői túlzással állunk szemben.

A magyar értelmiségiek nagyobbik része ugyanis pontosan tudja, hogy ez az eredendő bűn, ez a válság mára elérte az élet minden területét. Ott csikorog az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és az egyéni züllésekben, a kormány által gerjesztett és megtűrt korrupcióban, az idegrendszert sújtó betegségek egyre növekvő számában.

Ijesztő kép, akkor is ha, a magyar értelmiség úgylátszik kisebbik része ezt nem látja igazolva, a bevásárlóközpontokban felesleges kacatokat nyugati előképeket megszégyenítő tempóban felhalmozó lakosságot látva. A nemzetközi kapcsolatok talán a KGST idejében jobbak voltak, a kormány által gerjesztett korrupcióval viszont tényleg ki lehetne kövezni az autópályát Siófokig meg vissza, alcsúti bazalttal.

A levél legnagyobb súlyú bejelentése számomra mégis az idegrenszert sújtó betegségek egyre növekvő számára vonatkozó tudományos felfedezés: ahogyan sejtettük, rossz helyen tapogatózott a tudomány. Növekvő elektromágneses sugárzás, gyógyszeres születésszabályozás, Csernobil, dehogy! Pedig ott volt a szemünk előtt: Elkúrták, mi más.

A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási győzelmét legönzőbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl. Eközben parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti.

Nem véletlen, hiszen a proletárdiktatúra pont a kórházak szétdúlásáról volt híres. A tüdőbeteg gyerekeket meg egyenesen abbáziai táborokba hurcolták, és adódik a párhuzam, hogy ma se lehet két forintért kuglert venni, pedig mi mindent megigértek…. Szerencsére hogy idejében jött a fehérterror és helyretett mindent: azóta fehérek a mentőautók is.

Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára, és sok ezren pedig inkább az önpusztítást választják.

Merész állítás, tekintve hogy egyes becslések szerint a vörös terrornak akár ötszáz halálos áldozata is lehetett. Évek is eltelhetnek, hogy ennyi orvosi hiba bekövetkezzen, ezért nyugodtan vegyük ide az utcán megfagyó hajléktalanokat, valamint az öregeket akik Gyurcsány regnálása alatt örgegedtek meg, kivéve Katus, és az terápia 2007 program által életre keltett új fogalmat: a szegénységet.

Mit tudunk hazánk megmentésére kiverítékezni magunkból? Csak olyasmit, ami nekünk van. Bátorságot, konok hajthatatlanságot, félresöpörhetetlen érveket. Ehhez azonban kellene egy, a prágai chartásokra emlékeztető értelmiségi csapat, amely Németh László gondolatát követi szigorúan: A szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: A szellem: rendező nyugtalanság, amely nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, mindig az összefüggéseket keresi.

Milyen kár, hogy a Charta egy alapjában liberális kezdeményezés volt, reformkommunistákkal a fedélzeten, de erre jó lesz Pozsgay meg Szűrös, viszont Németh Lászlót mégsem árt idecitálni. Megteszem én is: “A szellem emberei nem győznek panaszkodni, hogy a kultúra válságba jutott, a nyugati műveltség összeomlásáról hallunk, poshadt szagát érezzük egymás mondatainak s jeremiádokat sírunk, hogy a tömegek elfordultak tőlünk.” Ez így kiragadva pont annyira nem mond semmit, mint Csoóri idézete, de ezért lássuk be, nem csoda, hogy a márciusi levél szerzője találva érezte magát.

Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem megtesz mindent annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormányban hisznek, hasonló következtetésre juthassanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociográfusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek.

Mi lenne ennél nyilvánvalóbb? Értelmiségi per def ez ellen a kormány ellen van, feltéve ha tisztességes, itt már félretéve a szellem emberének Németh Lászlói értelmezését, amelybe egy tanulatlan iparos –ma úgy mondanók, kisvállakozó - lakótárs még belefért, pártpreferenciáját meg nem említve. Ma már egyenesen filozófusnak érdemes lennei, ha tutira megyünk, de ne a Lukács-tanítványnak.

Ne feledjük: 1848. Március Tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első - de úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen - olyan esemény, az egyedüli csoda, amelyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott.

A szellem embereinek elmosódó definíciója ezt a kicsit egyedi történelemértelmezést is lehetővé teszi, bár úgy tudom, a nagy októberit sem személyesen a munkások robbantották ki, bár 56 valóban fájó mulasztása a szellem emberének.

A létrehozandó autonóm személyiségekből álló testületnek úgy kellene majd működnie, mint egy - jelképesen szólva - szellemi és morális felsőháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdekek egységes védelme ad.
Természetes, hogy a tagjai között éppúgy helyük van a környező országokban s a világ bármely táján élő magyaroknak, mint az itthoniaknak. A természetvédők mintájára legyenek a politikai élet védelmezői; amikor pedig ez kezelhetetlenné válik számukra, akkor magát a politikai életet kell megreformálniuk.

Ehhez nincs is mit hozzátenni, talán annyit, hogy autonóm személyiségnek a lap alján fentmaradt üres részen lehet jelentkezni.

Jelmondatunk szerény, de irányt mutató: Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.

Ezzel nehéz vitatkozni, legfeljebb hasonló trivialitásokat öntehetnénk jelmondatba, de inkább zárom soraimat.. A gyaloggalopp hőseihez hasonlóan lehet találgatni, milyen kormányzási formát tartana célszerűnek a költő, úgyis, mint a Szent Grál birtokosa.

A teljes szöveg a szellem embereinek ajánlásával itt: http://www.fidesz.hu/index.php?CikkID=76674

Nefelejcs (Marianne Faithfull, Művészetek Palotája, 2007 Március 12)

Fáy Miklós kritikája a tőle megszokott színvonalon: http://www.nol.hu/cikk/438924/

Fáradtságra és időtényezőre hivatkozni nem igazán fair pár hónappal egy drámai diagnózis miatt lemondott turné után. Főképpen, hogy a valóban kicsit kikerekedett díva ha nem is fiatalabbnak, de évtizedekkel frissebbnek és hatrározottan jobb kedvűnek tűnt, mint a 90 es évek végén, a Pecsában tartott általa is felidézett koncerten. Akkor megdöbbentő volt a kontraszt a 20th Century Blues borítóján lehunyt szemű szép, idős nő és a színpadon Brechtet éneklő, cigarettázó, beszédes, de keserűen cinikus, sápadt meggyötört szellem között. Inkább bízzunk benne, hogy az azóta eltelt idő Marianne-nek dolgozott, és nem ellene - erre utal az, hogy ezúttal az életműnek nem pont azok a sötét színei domináltak, amelyek egyúttal a legnagyobb magaslatokat is jelentik. Ezek közül csak a broken english és a vagabond ways dalai kaptak némi hangsúlyt. Bevallom, jobban örültem volna egy greatest hits műsornak, de jelentősége van annak, hogy ez a műsor „a little bit different” lett, legalábbis az eleje, a múltból előbányászott ritkaságok bazára. A „swinging sixties” korszakból korábban nem nagyon vett elő mást, mint az as tears go by-t, azt is engedve a közönség nyomásának, legalább átdramatizálva, úgy ahogy a strange weather-ön is hallható. Most úgy tűnt, minden stressz nélkül emlékezett a hőskorra, nem annak a számára megsemmisítő végére, de az ártatlanság korára is. Az elején én is aggódtam, egyrészt a háromtagú kemping-felállás helyett zeneileg kicsit töményebb hátteret vártam, másrészt megalapozottnak éreztem Marianne és a zenekar aggodalmát, hogy netán elalszunk, mire a karcosabb dalok sorra kerülnek. Ezért megnyugtató volt, amikor kedvesen mentegetőzve kérte, hogy tartsunk ki és bízzunk benne, nem fogjuk megbánni. Én azt mondom, érdemes volt bízni benne. A katarzis legkésőbb a a why d’you do it –nél szerintem így is mindenkit elért, Barry is megtekerte a gitárt, a litván (vagy lett) fickónak is sikerült vastagabb szőnyeget terítenie Marianne hangja alá, ami nagyon jót tett az összhatásnak , és a befejezés a rózsaszín lepityőke és a hollywoodi mosoly ellenére is burkoltan, de határozottan komolyra sikeredett, egy olyan látszólag jelentéktelen dallal, amelynek sorai ebben a kontextusban egyenesen szikráztak...hát én nem fogom egyhamar elfelejteni.

„Please, don’t forget me.
When we're older
And full of cancer
It doesn't matter now,
Come on, get happy,
'Cause nothing lasts forever,
And I will always love you.”

Külvárosi éj (HBB koncert, Josephina Blues Bell)

>Már 78-80 óta járok konvertjeire, veszem és hallgatom lemezeit, viszont az elmúlt
>2-3 évben ritkán volt alkalmam meghallgatni élőben.
>Kapóra jött március 19-e szombat, a Josefinában.
>Este 10-kor kezdték, a régi zenekarból feltűnően hiányzott a Póka, meg a Tóth
>jános Rudolf, na de csak jó lesz, legyünk optimisták:-)
>Ami ezután jön, az egy horror!!!

Ez a horror történet kerülő úton jutott el hozzám az index Hobo fórumról. Azért reagálnék rá, mert a jelenség valóban nem egyedi, de az éremnek szembetűnően minimum 2 oldala van.

Nem vagyok egy hardcore HBB rajongó, de gondolom ezen a topikon evidencia, hogy Tóth J R, pláne Póka, jó 15 éve hiányzik a zenekarból. Póka valóban annyira meghatározó tag volt, hogy a killépésével akár föl is oszlathatta volna magát Hobó, és most nagy örömre újra összeállhatnának, hogy újra elnyomják a Kopaszkutyát vagy a Halál apa bluest. Nem így történt, maradt Hobo mint egyszermélyes zenekar a kisérőzenészek állandóan változó körével körülvéve - valójában Tóth J Rudolfot is közéjük sorolnám. Jegyezzük meg, hogy a zenészek egyre jobbak lettek. A“feketebárány” korszak végével Hobó ismert ember lett, és egyre több lehetőséget kapott hogy vélt vagy valós tehetségét egyéb területen is kamatoztassa. Ugyanakkor tévedett volna bárki, aki azt hitte volna, hogy a legnagyobb sikerek még előtte állnak. Hiába lett sztárvendég Szárszón, vagy befutott tisztelőinek koncertjén, zeneileg visszalépett a Josephinától felfelé az Old man’s ig terjedő klubszintérre. Valószínüleg Hobó is rájött már, hogy a mainstreamhöz legközelebb akkor állt, amikor nem jelenhetett meg lemeze, hiszen ma már “nem keresi a tévé rádió, nem neki való a dáridó” , viszont a kispéldányszámú, de létbizonyrtalansággal nem küzdő művészek jogait élvezve cserébe megengedheti magának hogy azzal foglalkozzon, amivel csak akar. Az Old Man’s ben többezer forintos menüt a szinpadnak háttal végigzabáló embereknek József Attilát szavalni. Elmenni a végekre és a város talán legokádékabb kültelki kocsmájában provokálni a szórakozni, kicsit táncolni vágyó embereket, aki esetleg Ginsberget még akár el is fogadnák, ha eszükbe juttatja feketebárny fiatalságukat, de Tom Waitshez már borítékolhatóan fáradtak.

Még Póka és Tóth János Rudolf is a szinpadon álltak, amikor kb 13 évesen először láttam a HBB-t az esztrád cimü lemezüket mutatták be Szolnokon. Szülői tiltás ellenére mentem el , mert állitólag a bátyám egy korábbi buliról irtózva és vakarózva ment haza, de ez lehet hogy csak a feketebárány legenda része volt. Így már muszáj volt elmenni, de valójában féltem – és őszintén meglepett, hogy a nézőtéren kisebb részben csövesek, nagyobb részt az értelmes arcú érdeklődők ÜLNEK. A zene nagyon nagy hatást tett rám, az új albumon kivül jórészt a “tiltott gyümölcs “ néven ismert anyagot játszották. A nem erre kitalált kultúrtetremben a csövesek többször megkíséreltek felállni, csápolni, előrevetődni, hogy felidézzék a szagos korszak hangulatát, és Hobo müvészi elhajlásait kifütyülve a kopaszkutyát követeljék. Nagy megkönnyebbülésemre H. mindennyiszor leállitotta a zenét, és leültette őket, míg végül az “elárultál bennünket, különben is megvettem a jegyet” kiabáló gyerekeknek felajánlotta, hogy visszatéríti a jegy árát.

Nem tudom mennyire volt ez póz, és mennyire őszinte, de szeretném felhívni a figyelmet, hogy a fenti provokativ magatartás nem újkeletü, hanem Hobo pályájának kezdettől fontos eleme. Önkifejezni, szerelemből zenélni, leszarni az igényeket, és ha véletlenül sokaknak tetszik amit csinálok, akkor megijedni, és gyorsan váltani. Tegyük hozzá, mellette a kopaszkutyát szégyelleni, benne állítólag csak Ginsberg miatt szerepelni, és mindenhol, és mindenkor még influenzásan a Josephinában is kultúrsznobnak lenni.

Nem tagadom, hogy ez bizonyos helyzetekben irritáló tud lenni, de nekem legalábbis hitelesnek tünik, és pont ezt szeretem benne, ezért személy szerint örülök, hogy Hobo ahelyett, hogy megtanult volna rendesen énekelni, vagy verset mondani, AMATŐR maradt, azaz azt csinálja amit szeret, és nem ami eladható, pedig bebizonyította, hogy akár lett volna más választása is.

Az csak magánügy, hogy nem állítanám, hogy többet forgatom Hobo újabb kori lemezeit, mint a klasszikusokat, de nekem a Viszockij lemez jobban tetszik, mint a régi nagy slágerek korszerünek szánt új felvétele, és egy kocsmában is szivesebben hallgatom Tom Waitset magyarul, mint a ötszázadszor a hajtók dalát valami karácsonyi szeretetkoncerten.

Az igazán jó hír az, hogy kisebb körben és mértékben ugyan, de az elvárásokra szaró, értékeket kereső, közben saját magát felvállaló tudó öntörvényü ember is lehet sikeres.

Szerintem tök mindegy hogy valaki verset mond, fest, vagy komputerbillentyüket birizgál, befutóban vagy lecsúszóban van, a müvészetet ezzel az alapállással érdemes keresgélni, akkor is ha ez péntek este a Josephinában kevésbé szórakoztató.

Stoned Touring Party, Öcs, 2004

Stoned Touring Party, julius 30 2004

Charlied és Billed privát 306-osa elegánsan suhan Öcs felé: Brianed és Keefed szerencsére nem látja, hogy a ritmusszekció nem Stones-al melegít: a sztereó George Harrissont játszik, majd parázs vita alakul ki arról hogy az éppen forgó Lepkegyűjtő-e a Kimnowak legszarabb albuma vagy mégsem. Charlied álláspontja úgy tűnik változott, egy héttel korábbi utunk során még maga gyalázta az albumot, most hevesen érvel Billed kritikiája ellen. Az öcsi kifutóra érkezvén a vita enyhül, mindketten az eget kémlelik aggódó tekintettel az eső pedig kitartóan szakad, egyelőre úgy tűnik, megállíthatatlanul. A legszorgosabb Stoned, Keefed érkezik, próbál úgy a szinpad mellé manőverezni a Blue Lenával, hogy a bámész szemek ne láthassanak be a minibusz seggében készülő alighanem illegális füstpartiba. A koncert utáni éjjel kiállni sokkal nehezebb lesz, figyelmeztet idejekorán Charlied, és utóbb prófétának bizonyul. Brianed egykedvűen pakolja ki egyre gyarapodó herflikollekcióját, Billed pedig a Mobile Studiót veszi gondozásába: elképzelése szerint az első sorokban helyetfoglaló tudósító felügyelné a felvételt, ezzel próbálja ravaszul elejét venni a hangminőséget érő szigorú kritikának. MickTaylored vadonatúj cry baby effektjével büszkélkedik: mindenképpen szeretné ma este kipróbálni – a sors keserű fintora , hogy végül nem nyílt lehetősége a Time Waits for No One-t eljátszania. Az eső kezd elállni, a rajongók már szállingóznak, de a banda ideges, a szervezők tehetetlenségének köszönhetően csúszik a program és Mickedet még senki nem látta. Valószinűleg a helyi arisztokráciával bulizik. „Beállásnál keresni kell, a koncert végén viszont először húz a vérbe!” mondja Keefed szokásos keresetlen nóbullsit szavaival - de Brianed védelmébe veszi, tudván hogy ha megbomlik a triumvirátus és felszáll ezer lepke úgyis ő jár rosszul. Közben a közösségi ház udvara kezd megtelni, de a bent zajló Esterházy darab miatt nem lehet kezdeni. Ha ez igy megy tovább, félő hogy összecsapásra kerül sor az egyre idegesebb rockerek és az előadáson ülő 3 virággyermek között. A békülékeny Billed, két bakancsos grupival beszélget, hippi inget vett fel, míg Charlied Hobó óta tudja hogy ez neki sosem állt jól, ezért marad a Marks and Spencernél, különösen miután a VIP szektorban helyet foglal mamája is kiséretével. Javaslom, hogy a dzsekit csak a kisszínpad előtt vegye fel, de Keefed legyint. „Úgy sem tudja melyik a kisszinpad!” Közben Micked is befut, a többiek szemrehányások helyett belevágnának egy rövid hangpróbába, de közben Billed kóborolt el a büfé felé, „What the fuck you are doing man?” helyezi kilátásba híres jobbhorgát Charlied, amit Keef nővére, Dorised hűen tolmácsol ozzi dialektusra. Billed magyarázkodik, a mobil stúdiónak próbált parkolóhelyet szerezni. Charlied kezet nyújt és a béke szent.
Péter Rudged, a turnémenedzser szól, hogy a kezdés tovább csúszik, viszont 10 kor át kell adni a terepet különben a közönség itt marad, és veszélybe kerül a blues legenda, Big Daddy szomszédos koncertje, így húzni kell a műsorból. „Az out of control kimarad” rendelkezik Keefed, Charlied és Micked támogatják. „Mindig én húzom a rövidebbet!” lógatja Billed jellegzetes orrát. „Megkaptad a Crazy Mamát” vág vissza Charlied. Micked most a Beast of Burdent sem sajnálná. Mint mindig, most is Ronnied a mérleg nyelve: „Azt mondom maradjon ki az out of control, de ha nem lesz Beast of Burden és Live with Me akkor már nem mondom”-szól diplomatikusan. Végül az idegek pattanásig feszülnek és nem állapodnak meg semmiben.

A lenyugvó nap fénye söpör végig a szinpadon amikor megszólal az intro zene (track 24) és a Stoned színpadra lép. A satisfaction bevezető riffjei alatt a közönség kemény magja előre lendül, a tetőfok a hangulatra hág és nem is jön le onnan. A Stoned pólós fanatikusok, unokák és nagypapák együtt pogóznak a színpad előtt. A hangzás tökéletes, talán azért is mert Brianed egyszer sem cserél gitárt, végig a hangpróbán belőtt Les Paulon játszik. A Crazy mama premierje jól sikerül, szépen simul a rutinosabb számok közé. Az est csúcspontja számomra mégis az Only Rockandroll, melyet Micked merész húzással „Öcs legjobb emberének” dedikál. Az az érzésem hogy a banda kicsit halk, de a közönség ezt nem bánja. Többször a gazdátlanul hagyott keverőhöz lopakodom és a masternek vélt piros gombokat az ötöstől a tízes irányába pöckököm, de szorgos kezek ezt minduntalan visszaállitják. Nem is baj, a dobhártyarepesztő riffek nem passzolnának a ma este kicsit hatvanas éveket idéző műsorhoz, amely rakétaként ível előre a közönség feje felett, és egyedül a ráadás első felénél torpan meg: „Bob írta a következő számot”-jegyzi meg szellemesen Micked, de az öcsi öcsik nem hallottak Bobról, akinek a szerzeménye most kissé enerváltan szól, mintha magának írta volna, Keefed gitárja hamis, nincs ideje cserélni, Brianed herflije bántóan nyekereg, Charlied pedig a szeme sarkából az öltöző felé sandít. A Jumping Jack Flasht viszont Keef sosem tudja elrontani, és a közönség önkívületben ugrál. Hiába: amikor a tüzijátéknak vége, könyörtelen roadok már szedik is széjjel a cuccot, Charlied a szinpad mögött a Gipsyed Kings egyik énekesnőjével flörtöl, Micked pedig a várakozásoknak megfelelően elhagyta Öcs légterét. „Csak tudnám a wah pedált mi a fasznak vettem!” dünnyögi Ronnied az orra alatt majd Kate Mossed bokája után nyúl.

Nick Kend, 2004, Öcs, Rolling Stoned Magazined