mégis, kinek a falva? (HBB: Senkifalva, 2006)

Már amikor a kezembe vettem az albumot, eltökéltem, hogy szeretni fogom. A borító, mi tűrés tagadás, gyönyörű, pedig a HBB-nek nem szokása, hogy vizuálisan kényeztessen igazából csak szóló Hobó viszonylatban láthattunk ilyet eddig, (pl. Csavargók tízparancsolata) és most mégis, kérhetünk, amit csak akarunk...

Az első dal megerősítette ezt az érzést, szinte már hallottam magamat, ahogy a HBB eddigi legjobb albumáról áradozom, ahogy betöltötte a szobát a

1. A Ripacsok bevonulása: *****

Azzal az ígérettel vezeti fel az albumot, hogy vége a tudathasadásos HBB kontra Hobo korszaknak, olyan természetesen összeér Svejk Hedrixxel, ahogy a dob a basszussal és végre bluesokat, kuplékat, balladákat, sanzonokat, emelkedett és mocskos rockandrolt hallunk egy mindent elsöprő folyamban, pont úgy, ahogyan bármelyik HBB koncerten. És mi nyithatná ezt a régi új korszakot jobban,mint ez a XX. századi fürdővárosi anziksz, amely a hajtók dalának bori tójáról már ismerős , mégis új szavakkal köszönt, ekképpen verve hidat ütemre dobogó lábunk és értelmünk közé…hajrá. Veselkedjünk neki a következő nótának csillogó szemmel, mert végre kemény gitáralapokra megszólal, felbődül, a jól ismert hang, az


2. Üvöltő vadállat: *

Már kicsit túl jól ismert hang, tegyük hozzá, címében is kódolt erős deja vuval, hiszen a paranoid gondolat,

“temetnek engem, pedig végre élek
élve temetnének el a görények”
sarat szórnak rám, föld lesz ha kiszárad
talán majd a sírban tarom a pofámat”

igaz, görények nélkül, de már szóról szóra megfogalmazódott a Láthatatlan Légió (Gyöngy a sárban) kapcsán, hét évvel korábban.

temetnének engem pedig végre kicsit jobban élek
tudtak megölni eddig, élve a sírba temetnének
szolgák dobják rám a sarat,jó föld lesz, ha kiszárad
azt hiszik hogy talán majd a sírig tartom a pofámat”

Ne lepődjünk meg, hiszen annak ellenére hogy elsősorban koncertező művésznek vallja magát, kritikánk tárgyától nem áll távol némi egészséges perfekcionizmus, ha kell háromszor felveszi a gimmie sheltert, amíg úgy nem szól, ahogy kell, és valljuk be, általában nem járunk rosszul, most mégis kínosnak érzem az önismétlést, mindjárt második nótában, különös újrahasznosított anyaggal kezdeni egy albumot így minden interjúban –de minek is –hangsúlyozott hét év hallgatás után.
Nagyobb baj, hogy hiába dobálják a sarat kitartóan a szolgák, kiknek a gyűlölet ad egyedül örömet –mely ellentmondásos módon ennek a szövegnek az üzenetétől cseppet sem idegen – zeneileg sem sikerül semmi újat felmutatni a jó kis bejáratott HBB rockeren kívül. Az említett gimmie shelter (idegen tollak) zsíros gitárhangzása sehol nincsen, helyette Fehér Géza mintha egymaga öt péppé torzított gitáron zúzna, a befejezés semmi jót nem ígér, ugorjunk hát tovább mi is a következő számra pedig az egyetlen új motívum, a refrén egészen rendben van. Jönnek jobbról, balról, akkor jöjjön a

3. Titkosügynök:: ***

Mata Hari kései leszármazottja, akit már nagyon vártunk, Pribolszky Mátyás harmonikája és a sodró ritmus talán visszatereli a projectet a sárból a blues kerékvágásba. Nem egészen felhőtlen az öröm, pedig ekkor még nem is tudjuk, hogy az album egyetlen blues dalát halljuk, zeneileg talán a legjobbat, mégis – a jó ötletnek tűnő III/III-as szerető minden menet után egyre ráncosabbnak tűnik, pedig a szerző igazán mindent elkövetett, hogy némi intimitást keverjen a karcos politikai mondanivaló mellé de hiába. Hiszen miféle baba az amelyik először nyal, aztán röfög és turkál, ebbe jobb nem belegondolni. Persze, lehet román, tót (politikailag nem kevésbé korrekt, viszont prozódiailag szerencsésebb lett volna, ha cigány) vagy magyar…de jajj nekünk ha nem elég nagy, márpedig ez nem elég nagy, szerencsére még csak a harmadik szám, Lássuk tehát

4. Meddig fúj a szél *

Zsebekben csattanó bicskák zajától kisérve sietve leszögezem, hogy lesznek ezen a lemezen egészen jó dalok is. Sajnos a sorrend nem kedvez az összhatásnak, bármennyire szeretném ez még nem az. Ez ismét egy régi sablon, a csavargók könyve (rohadt rockandroll/ apák rockandrollja) óta visszatérő rock történeti tiszteletkör, természetesen szegény bajba került Kex mellett, új motívumként a pimaszkodó (igen?) Illés és álmodozó (oh…én úgy hívnám, évtizedeken át mások fantáziájából élő) Omega előtt. Elnézést a szőrszálhasogatásért, de Dylan híján magam is Hobo szövegeken cseperedtem fel, ezért semmilyen magasabb rendű művészi szándékot nem magyarázok a Cseh Tamás borozott...Radics is gyakran szokott kecskerím mögé, egyszerűen egy hosszú és eredménytelen brainstorming karakán lezárásának tudom be. Ez a dal ettől még simán kaphatna akár három csillagot is, ha dukálna hozzá valami nyers rockandroll, az üvöltő vadállatban (újra) bevezetett másodlagos frissességű terjengős gitáráradat helyett Ha viszont ez felvezetés volt, akkor hatásos, régen éreztem ennyire igényét valami finomabb zenének, ezért soha nem jöhetett volna jobbkor a


5. Harangjáték ***

Szép és komoly szöveggel, tulajdonképpen ötlettelen zenével is megállja a helyét az album megmentésének feladatkörében, de ehhez azért kellett az előző négy dal kontextusa. Válogatásalbumra nem egyhamar jelölném, de érzek benne rejtett tartalékokat, inkább félretenném soványabb évekre, addig is halljuk, milyen


6. Szabad a szó *

Újra gitárdara temeti maga alá az egyébként sem túlságosan szellemes szójátékot, szabad, szalad és szakad a szó, bármit is jelentsen ez, én próbáltam szabadon asszociálni, de Szabadbattyánnál messzebb nem jutottam. Hadd idézzem a Magyar Nemzet publicistáját: Én nem értem, mit akarnak ezzel, és főként azt nem, miért szeretné Géza egymaga rekonstruálni jobb esetben Varga János és Pribil eredetiben sem túl szimpatikus wall of soundját, vagy rosszabb esetben az Exit zenekart. Nem zavarna ez engem, tegye csak bele a saját fekete lelkét a dologba ez a szimpatikus gitáros fiú, de közben egy nyomorult blues nincs az egész albumon, van viszont tizenkét tonna nehézfém, tapping, hogy lehet ezeket a hangokat egy stratobol kipréselni? Pihenjünk meg


7. Szélcsend idején ****

szerencsére személyesre és szenvedélyesre (hoppá!) vált a téma, akárhogy is, közérdeket nem feltétlenül érint, mégis hitelesebben hangzik mint az előző dalok jó részének szociografikus elhivatottsága. Nem mondta rosszul Keith Richards, idézi Hobo, hogy a rockandroll nyaktól lefelé kezdődik, mi entellektüelek persze, szeretjük, ha onnan felfelé is érezni, de azért mégiscsak ott kezdődik valahol a szív tájékán. A refrénben a szerelem szinte vallásos áhítatba csúszik át, itt nekem eszembe jut Szörényi Levente “hidd el ez ő” című klerikálisnak tartott, ezért az Utazásról lepottyant eposza, de remélem ezzel egyedül vagyok így, mert ezzel elérkeztünk a “mindent elsöprő B oldalhoz” legalább nálam itt kezdődik a B oldal, hogy elsöpör e mindent, azt majd meglátjuk, mindenesetre a következő darab, a .


8. Túlélő trallala ****

Minden kétséget kizáróan a lemez vezérhajója. Bluesos indítás énekileg, jó lett volna hozzá némi blues gitár a brutalizer helyett, de így sem rossz, és bizonyítja hogy Gézának sem kell megtagadnia magát ahhoz, hogy egy igazán jó dal guruljon le a futószalagról, talán az egyetlen ezen a lemezen, ahol a zene és szöveg minőségileg összeér. Valahogy úgy képzelem, hogy volt ez a szöveg, és eköré próbált épülni az album – erről szólnak az interjúk. Akkor is ha Hobo Mohácstól kicsit elnagyolt ívben szökell a gestapóig, onnan pedig menthetetlenül önreflexióba torkollik. Kicsit zavar a gondolat, hogy ugyanaz írt a gestapónak, aki a tortát betiltotta, de így legalább el tudjuk képzelni, hogyan tudott Hobo a popcézár Achilles sarkába harapni.


9. Gyémánt a harmaton ***

A zene szép felvezetés, nem nagyon jut el sehova. Ez az a pont, ahol a Szélcsend idején , a Harangjáték, a Gyémánt a harmaton kezdenek végzetesen összeolvadni egyetlen a sírva vigadós magyar rock balladába,. Ezeknek a daloknak a szövegei mélyebbek és jóval kidolgozottabbnak tűnnek, mint a rockereké, sajnos így is elvéreznek az ötlettelen zenei panelek között. Nem elképzelhetetlen, hogy ezt a szerzők is érezték, mert a következő dal,

10. A fekete madár ****

feltűnően kerüli a jól bevált szentimentális megoldásokat, inkább az I love you Budapest parttalan ötlet kavalkádját idézi, ahol szintén annyira idegesítő néhol az ugribugri bebop zene, hogy képtelen vagyok figyelni az egyébként jobb sorsra érdemes szövegre. Lássuk, mit tartogat számunkra a

11. Himalája **

Úgy látszik, meglepetésnek az is elég, ha a buli végén betoppan az Allen Ginsberg album guruja, hogy messzebbre ne menjünk. Ha mégis mennénk, Tolcsvay hasonszőrű dala, a tamagocsi ugrana be a Sziámival közösen jegyzett T- Monográf albumról. Még jó, hogy csak egy tamagocsi, mert máris itt vagyunk egy


12. Szakadék szélén ****

Amely újabb nyelvi kísérlet, bizonyítván, hogy József Attila költészetének hatása pusztán igeragozással nem rekonstruálható. Vesd össze: Ülni, állni, ölni halni, (gyöngy a sárban) , és tényleg, aki szerint a Senkifalva ezt megközelíti, az hallgassa már meg legalább ezt az egy dalt az előző albumról, és mutasson fel egyetlen hasonló kaliberű dalt innen.

13. Senkifalva ***

a többször megidézett cseh tamás modorában én is mondhatnám: nincsen más, ebben a dalban, mint Dés László modorában zongorázó Szabolcs, Tomsits rudolfként fújó fekete kovács kornél, sebestyén mártaként búsuló Hobó, pusztuló falvak és egy összeboruló, háromakkordos, ötlettelen, fáradt, refrén. Jó cím, de hiányérzetünk van, az ígéret nem teljesült, senkialbuma. de én ezt az albumot mégis fekte madárnak, szélcsendnek, vagy túlélő trallalának hívtam volna, akkor talán nem lenne ilyen senki lemeze.

14. Végbeszéd *

Avagy egy parafrázis parafrázisa, Villon után Szabadon Faludy után szabadon a szándékot értem és tisztelem, mégis feleslegesnek tartom ezt a négy sort így megfogalmazni, ha ez nem derült volna ki a lemez egészéből akkor baj van, márpedig baj van.

Végbeszédemet én is megtartom, számomra a konklúzió, hogy Hobót egyedül jobban szeretem a BB-nél, ha nem tagadnám a két tényező szeparálását, azt mondanám, bluest énekel, tiszta szívből, nem küzd súlyos mondandókkal, ő az én emberem. Ha nem tagadnám, akkor lehetne ezt a többi, különösen az utóbbi 15 év jobban sikerült HBB lemezei közé sorolni, de nézzünk szembe a ténnyel, hogy a Hobó feliratú lemezek, a csavargók tízparancsolata, vagy az adjatok a kutyának húst és a kakukktojás Gyöngy a Sárban magasságainak a közelében sincsen, nem is beszélve az Idegen Tollakról, mely önmagában cáfolja a HBB/Hobó kettősséget, tekintve hogy HBB zászló alatt is a Hobó művészetének keresztmetszetét adja. címével ellentétben mégsem érzem idegennek egyáltalán, legalább annyira blues Band mint Hobo , legalább annyira Hobo mint blues, Faludy, József Attila vagy Vviszockij vagy Ginsberg. Az egy dolog, hogy ők Hobo nélkül talán nem is érdekelnének, de ennél is fontosabb, hogy létrejön a katarzis szinte minden dalban, ami a Senkifalváról fájóan hiányzik, és az ég világon semmi jelentőségét nem látom, hogy vendégszövegek segítik ebben Hobót és zenekarát. Talán az előadóestek színészi gyakorlata nem múlt el nyomtalanul, Hobo mára olyan művésszé érett, aki néha dadog, ha saját magát alakítja, de szárnyal, ha más bőrébe bújhat. A magam részéről várom az újabb Hobo projectet, a Hobo Blues Bandet viszont nem temetném, sárral sem szeretném dobálni, de jó lenne ha keményebb anyagot is termelne