Nefelejcs (Marianne Faithfull, Művészetek Palotája, 2007 Március 12)

Fáy Miklós kritikája a tőle megszokott színvonalon: http://www.nol.hu/cikk/438924/

Fáradtságra és időtényezőre hivatkozni nem igazán fair pár hónappal egy drámai diagnózis miatt lemondott turné után. Főképpen, hogy a valóban kicsit kikerekedett díva ha nem is fiatalabbnak, de évtizedekkel frissebbnek és hatrározottan jobb kedvűnek tűnt, mint a 90 es évek végén, a Pecsában tartott általa is felidézett koncerten. Akkor megdöbbentő volt a kontraszt a 20th Century Blues borítóján lehunyt szemű szép, idős nő és a színpadon Brechtet éneklő, cigarettázó, beszédes, de keserűen cinikus, sápadt meggyötört szellem között. Inkább bízzunk benne, hogy az azóta eltelt idő Marianne-nek dolgozott, és nem ellene - erre utal az, hogy ezúttal az életműnek nem pont azok a sötét színei domináltak, amelyek egyúttal a legnagyobb magaslatokat is jelentik. Ezek közül csak a broken english és a vagabond ways dalai kaptak némi hangsúlyt. Bevallom, jobban örültem volna egy greatest hits műsornak, de jelentősége van annak, hogy ez a műsor „a little bit different” lett, legalábbis az eleje, a múltból előbányászott ritkaságok bazára. A „swinging sixties” korszakból korábban nem nagyon vett elő mást, mint az as tears go by-t, azt is engedve a közönség nyomásának, legalább átdramatizálva, úgy ahogy a strange weather-ön is hallható. Most úgy tűnt, minden stressz nélkül emlékezett a hőskorra, nem annak a számára megsemmisítő végére, de az ártatlanság korára is. Az elején én is aggódtam, egyrészt a háromtagú kemping-felállás helyett zeneileg kicsit töményebb hátteret vártam, másrészt megalapozottnak éreztem Marianne és a zenekar aggodalmát, hogy netán elalszunk, mire a karcosabb dalok sorra kerülnek. Ezért megnyugtató volt, amikor kedvesen mentegetőzve kérte, hogy tartsunk ki és bízzunk benne, nem fogjuk megbánni. Én azt mondom, érdemes volt bízni benne. A katarzis legkésőbb a a why d’you do it –nél szerintem így is mindenkit elért, Barry is megtekerte a gitárt, a litván (vagy lett) fickónak is sikerült vastagabb szőnyeget terítenie Marianne hangja alá, ami nagyon jót tett az összhatásnak , és a befejezés a rózsaszín lepityőke és a hollywoodi mosoly ellenére is burkoltan, de határozottan komolyra sikeredett, egy olyan látszólag jelentéktelen dallal, amelynek sorai ebben a kontextusban egyenesen szikráztak...hát én nem fogom egyhamar elfelejteni.

„Please, don’t forget me.
When we're older
And full of cancer
It doesn't matter now,
Come on, get happy,
'Cause nothing lasts forever,
And I will always love you.”