Májusi eső után köpönyeg (Csoóri Sándor márciusi levele, 2007 május 5)

(Kisérlet egy költői levél értelmezésére)


Akárhova lépünk, kő csikorog a lábunk alatt. Akárhova nézünk, korhadozik az ég fölöttünk, mint az üresen maradt istállók mennyezete. Meg szeretnénk határozni a helyzetünket, szélben és napsütésben, de nem tudjuk, mert a nyelv elmenekül előlünk. Úgy vagyunk foglyok és tehetetlenek ebben a szerencsétlen, kis hazában, ahogy természetesek szeretnénk lenni benne. Őrület! - mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni.

A nyelv valóban fejvesztve menekül e zavaros szóözön elől. Aki képes három magyar nyelvű mondatban megfogalmazni, miről van itt szó, jó eséllyel pályázhat a kormányszóvivői posztra is. Őrület – talán ez a kulcsszó.

Ezt szokták egy országban válságnak vagy csődnek nevezni. Csődnek - lábunk fejétől a koponyánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejéről kiszellőztethetetlen házak sűrűjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, a vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk.

Én nem általánosítanék a költő szép szavával, de azért nem hallgathatom el, hogy a kórházi ágy, amely mellett időm jelentős részét töltöm, nem megy sehova parancszóra, akkor sem, amikor egy reggel legnagyobb rémületemre a rettenetet keltő Dobrev Klára állt mellette. A hegyek tetején még nem néztem körül ez ügyben, de roncstelepen gyakran járok, nincs ott más, mint Renault alkatrész, azt is olaszból hozzák. A kalapácsos lidércekkel viszont épp ma találkoztam, miközben peremlakók közöt sorban állva gyűrögettem csekkeimet egy nyolcadik kerületi postán. Persze ezt szokták válságnak nevezni, akik végre rendet szeretnének, a maguk módján, de azért kiskoromban nem pont így képzeltem Pinochet Chiléjét, illetve a junta által uralt Hellászt.

És egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra, és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én.
Tudomásunk szerint a Márciusi Ifjak nem a bécsi parlament és nem a pozsonyi országgyűlés magasztos termeiben töröltették el a cenzúrát, amely forradalmi tett volt, hanem az utcán. És Petőfi sem a Felsőházban szavalta el, napirendi pont előtti felszólalásaként a Nemzeti dalt. Meg a Tizenkét Pontot sem a képviselők terjesztették elő az uralkodónak. Nem, nem - sem az uniót Erdéllyel! A miniszterelnök szerint még az is elképzelhető, hogy Március Tizenötödike csak a mi beteges képzeletünk volt!

Problémás bekezdés, bármiféle értelmezési kisérlet azzal járhat, hogy bigott elfogultsággal, implicite “egy morálisan halott, politikailag bűnös politikai klán legitimizálásának” vádjával illessen a felvilágosodás (és halálbüntetés) virtuális gyermeke a gyomorforgás minősített állapotában. És mégis, hogy messzebbre ne menjek, a Vasárnapi Újság riporterét idézem, aki a miniszterelnököt szabadon értelmező hallgatói levelet így kommentálta: nem emlékszünk, hogy valóban ezt mondta volna. Vagy nem így értettük. Biztos, mert nem így akartuk érteni, pedig talán még az oroszokat is behívta, csak ez nem tűnt fel senkinek, szerencésre az oroszoknak sem, Csoórit kivéve, neki is csak erős fáziskéséssel

Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltalálók, Bartók és Kodály tanítványai - hova jutottunk?

A patetikus megszólítás a levél címzettjét, magát az értelmiséget címzi. De mérnökök miért nem? Mi per def nemzetrontónak számítunk, (ezért Műegyetem nevű iwiwes ismerősöm nagyon megsértődne) vagy csak nem soroltatunk Bartók és Kodály tanítványai közé? Legyünk akkor Kós Károly, vagy Breuer Marcell tanítványai, akkor legalább bátran ajánlhatjuk ez utóbbi kiállítását az iparművészeti múzeumban. És hová jutottunk? 17 év alatt rákerültünk arra a térképre, ahonnan a konzervatív jobb és a bolsevik bal együttes erővel leradírozott, kis híján végleg. Botrány.

Valaha voltunk valakik, és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethű másolatai. Tizenhét év óta jámboran dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek.

Az elárult értelem búvópatakként csillan fel az agg vátesz szavai között. Egy túlérett költői, és szinte csírájában megromlott politika életmű elhagyott romjainál állunk. De talán még nincs minden veszve, még tűr a nép, és segítségre vár. Ki mástól, tőlünk, értelmiségtől, minusz orvosok, mérnökök meg mindenféle technokraták.

Sőt, mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását. Sorsfordító könyvekben kellett volna már megírnunk, hogy a demokrácia épp úgy szabadított föl minket, mint a szovjet hadsereg, s ugyanúgy fosztott ki és gyalázott meg mindnyájunkat. 1956 tizenkét napját kivéve, a kétségbeesés lett a mi hagyományunk!

Nagyon hiányoznak most azok a sorfordító könyvek. Kár, hogy nem írták meg őket, 56 tizenkét napja alatt hogyan is lett volna rá idő. Pedig azokból talán megtudhattuk volna, hogy a szovjet hadsereg ugyanúgy fosztott és gyalázott ki és meg bennünket, mint majdan a demokrácia, mindjárt kevésbé fájt volna.

Ma bárhol járunk az országban, mindenki panaszkodik, hogy a Politika holtversenyében kell leélnünk az életünket. Az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében. A döntetlen jelző helyett használjuk inkább a rosszul, sőt a bűnösen döntő helyzetek fogalomkörét. A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása és megváltása jön el. De nem az jött el!

Nehéz ebbe a döntetlenbe belenyugodni. Még rosszabb,mint a vereség, annak legalább van méltósága. De hogyan viseljük azt el, hogy nagyságrendileg ugyanannyi ember gondol mindent egészen másképp az urna előtti bűnösen döntő helyzetekben, mint mindenki, aki panaszkodik ahol az országban járunk. Úgy kellett volna , mint az oroszok: nincs apelláta, holtverseny, sorvasztó eldöntetlenség: nesztek szabadság, akkor eljött volna!

Az első szabad választáson a vérbírók éppen úgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz.

A nyelv újra menekülőre fogná, de ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: nyilván nem a vértanúk hozzátartozói rendeztek tömeggyilkosságot a Kossuth téren. Hobo apukáról van itt szó konkrétan és általában, bár ki tudja volt e az első szabad választásokon szavazni, nem úgy, mint az én apukám, aki otthon maradt, és ha lett volna, akkor is Csoóri (akkori) pártja nyer e …de ne ragadjunk le ennél a logikai csapdánál, inkább fúzzük tovább a gondolatot, hátha kisül belőle valami.

Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapadt a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s ott hagytuk őket meghasonlásukban: és így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így ömlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben.

Ahán! Nem kevesebb, leszámolás lett volna szükséges a mai helyzetet megelőzendő. Ez kettős haszonnal kecsegtetett volna: egyfelől ha a vérbírákkal a lelkeket pusztító tartótisztek feje is a porba hull, akkor az ennek hiányában meghasonult, eltévedt, megtévedt százezrek köztük, Csurkák, Vikidálok, neadjisten Szabó Istvánok fellélegezve léphettek volna a publikum elé minden kényszer nélkül, pusztán a megtérés lehetőségétől vezérelve. Akkor e százezrek most még kevésbé hízlalnák a bűnösök szavazótáborát, bár így sem jellemző rájuk, hogy jellemzően a jelzett irányba húznának. De talán az eldöntetlenség sorvasztó léthelyzetében pont az a néhány vérbíra szavazat teszi, hogy holtversenyben kell leélnünk az éleünket.

Mindenféle válság és tudathasadás ennek a következménye.

A magyar labdarúgás és a közel keleti válság nyilván a szabályt erősítő kivétel, vagy költői túlzással állunk szemben.

A magyar értelmiségiek nagyobbik része ugyanis pontosan tudja, hogy ez az eredendő bűn, ez a válság mára elérte az élet minden területét. Ott csikorog az ország gazdasági teljesítményében, az államháztartás hiányában, az államigazgatás és a közösségi szolgáltatások állapotában, a romló nemzetközi kapcsolatokban, a közösségi és az egyéni züllésekben, a kormány által gerjesztett és megtűrt korrupcióban, az idegrendszert sújtó betegségek egyre növekvő számában.

Ijesztő kép, akkor is ha, a magyar értelmiség úgylátszik kisebbik része ezt nem látja igazolva, a bevásárlóközpontokban felesleges kacatokat nyugati előképeket megszégyenítő tempóban felhalmozó lakosságot látva. A nemzetközi kapcsolatok talán a KGST idejében jobbak voltak, a kormány által gerjesztett korrupcióval viszont tényleg ki lehetne kövezni az autópályát Siófokig meg vissza, alcsúti bazalttal.

A levél legnagyobb súlyú bejelentése számomra mégis az idegrenszert sújtó betegségek egyre növekvő számára vonatkozó tudományos felfedezés: ahogyan sejtettük, rossz helyen tapogatózott a tudomány. Növekvő elektromágneses sugárzás, gyógyszeres születésszabályozás, Csernobil, dehogy! Pedig ott volt a szemünk előtt: Elkúrták, mi más.

A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási győzelmét legönzőbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl. Eközben parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti.

Nem véletlen, hiszen a proletárdiktatúra pont a kórházak szétdúlásáról volt híres. A tüdőbeteg gyerekeket meg egyenesen abbáziai táborokba hurcolták, és adódik a párhuzam, hogy ma se lehet két forintért kuglert venni, pedig mi mindent megigértek…. Szerencsére hogy idejében jött a fehérterror és helyretett mindent: azóta fehérek a mentőautók is.

Ha a terror áldozatainak számát összevetjük a mai cinikus, üzleties intézkedések áldozatainak előre látható számával, akkor a proletárdiktatúra szelídebb korszaknak tűnik a mai dúlásokhoz képest. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára, és sok ezren pedig inkább az önpusztítást választják.

Merész állítás, tekintve hogy egyes becslések szerint a vörös terrornak akár ötszáz halálos áldozata is lehetett. Évek is eltelhetnek, hogy ennyi orvosi hiba bekövetkezzen, ezért nyugodtan vegyük ide az utcán megfagyó hajléktalanokat, valamint az öregeket akik Gyurcsány regnálása alatt örgegedtek meg, kivéve Katus, és az terápia 2007 program által életre keltett új fogalmat: a szegénységet.

Mit tudunk hazánk megmentésére kiverítékezni magunkból? Csak olyasmit, ami nekünk van. Bátorságot, konok hajthatatlanságot, félresöpörhetetlen érveket. Ehhez azonban kellene egy, a prágai chartásokra emlékeztető értelmiségi csapat, amely Németh László gondolatát követi szigorúan: A szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: A szellem: rendező nyugtalanság, amely nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, mindig az összefüggéseket keresi.

Milyen kár, hogy a Charta egy alapjában liberális kezdeményezés volt, reformkommunistákkal a fedélzeten, de erre jó lesz Pozsgay meg Szűrös, viszont Németh Lászlót mégsem árt idecitálni. Megteszem én is: “A szellem emberei nem győznek panaszkodni, hogy a kultúra válságba jutott, a nyugati műveltség összeomlásáról hallunk, poshadt szagát érezzük egymás mondatainak s jeremiádokat sírunk, hogy a tömegek elfordultak tőlünk.” Ez így kiragadva pont annyira nem mond semmit, mint Csoóri idézete, de ezért lássuk be, nem csoda, hogy a márciusi levél szerzője találva érezte magát.

Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem megtesz mindent annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormányban hisznek, hasonló következtetésre juthassanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociográfusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek.

Mi lenne ennél nyilvánvalóbb? Értelmiségi per def ez ellen a kormány ellen van, feltéve ha tisztességes, itt már félretéve a szellem emberének Németh Lászlói értelmezését, amelybe egy tanulatlan iparos –ma úgy mondanók, kisvállakozó - lakótárs még belefért, pártpreferenciáját meg nem említve. Ma már egyenesen filozófusnak érdemes lennei, ha tutira megyünk, de ne a Lukács-tanítványnak.

Ne feledjük: 1848. Március Tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első - de úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen - olyan esemény, az egyedüli csoda, amelyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott.

A szellem embereinek elmosódó definíciója ezt a kicsit egyedi történelemértelmezést is lehetővé teszi, bár úgy tudom, a nagy októberit sem személyesen a munkások robbantották ki, bár 56 valóban fájó mulasztása a szellem emberének.

A létrehozandó autonóm személyiségekből álló testületnek úgy kellene majd működnie, mint egy - jelképesen szólva - szellemi és morális felsőháznak, amelyben rangot az erkölcs, az értelem, a rokonszenv, a nemzeti érdekek egységes védelme ad.
Természetes, hogy a tagjai között éppúgy helyük van a környező országokban s a világ bármely táján élő magyaroknak, mint az itthoniaknak. A természetvédők mintájára legyenek a politikai élet védelmezői; amikor pedig ez kezelhetetlenné válik számukra, akkor magát a politikai életet kell megreformálniuk.

Ehhez nincs is mit hozzátenni, talán annyit, hogy autonóm személyiségnek a lap alján fentmaradt üres részen lehet jelentkezni.

Jelmondatunk szerény, de irányt mutató: Egy nemzet boldogsága inkább függ az emberek jellemétől, mint a kormányzás formájától.

Ezzel nehéz vitatkozni, legfeljebb hasonló trivialitásokat öntehetnénk jelmondatba, de inkább zárom soraimat.. A gyaloggalopp hőseihez hasonlóan lehet találgatni, milyen kormányzási formát tartana célszerűnek a költő, úgyis, mint a Szent Grál birtokosa.

A teljes szöveg a szellem embereinek ajánlásával itt: http://www.fidesz.hu/index.php?CikkID=76674