Neil Young - Sleeps with Angels (1994)
A kilencvenes évek elejére zenei étlapomat szinte hézagmentesen kitöltötte az újra mozgolódó Rolling Stones, valamint egy felnőtt barátnővel átélt koncertélmények hatására az undergorund Iggy Poppal, Nick Cave-vel, Faithfullal, Lou Reeddel az élen. Mit lehetett ehhez még hozzátenni? CD-im még alig voltak, az izolációt Philips walkmanem biztosította az egyetem és az albérletek között az utcán, a tömegközlekedésben, valamint hétvégente a szolnoki vonaton. Ha volt még időm az indulásig, bementem a Marx téri MCD zeneáruházba, belemarkoltam az akciós kazetták kosarába, és kikotortam magamnak valami eddig ismeretlen előadó albumát, ha tetszett a borítója. 300-500 Forintért nem kockáztattam sokat. Ha több érdekeset találtam, a visszaútra is vettem anyagot ami néha hetekkel később került elő a hátizsák mélyéről, amikor mégis inkább a bevált zenei utakat jártam. Így hallottam először ZZ Topot, Jimmy Nailst, Tom Pettyt, Ry Coodert, vagy Neil Youngot, akinek a nevét egy különösen igénytelen grafikájú borítón olvastam, de ismerősnek tűnt valahonnan. Apám szerkesztőségi kedvezménnyel megrendelte nekem az amerikai Guitar World magazint, de sok örömem nem telt benne: Szinte az összes cikk, poszter és tabulatúra Magyarországon még ismeretlen, feltörekvő amerikai bandák dicsőségét zengte: Az Alice in Chains, Pearl Jam, Nirvana, Stone Temple Pilots zenéjét kinézetük alapján a metál vagy punk színtérre helyeztem el, ami nem ígért sok jót. Kakukktojásként néha feltűnt köztük egy slampos, magas homlokú, buszvezetőszakállas idősebb krapek, aki későn érő típus lehetett, mert együtt ugrált az ifjú metál-punkerekkel. A Guitar World egy borítót is szentelt neki Unplugged koncertje után, ami különösen meglepett, a műfaj nekem Eric Clapton vagy esetleg Dylan nevével forrt egybe, nem volt Internet, hol voltunk még a Nirvanától? Rémlett egy Interpress magazin is, ahol egy átvett cikkben szupersztárként ünnepelték az akkor számomra tök ismeretlen kanadai zenészt. Adtam neki egy esélyt, majd futottam a vonat után, és bevágtam a hátizsákomba az új szerzeményeket Neil Younggal együtt, ami ott is maradt az egész szülői házban alvással és evéssel töltött hétvégén.
Akkoriban volt egy olyan képességem, hogy tudtam irányítani az álmaimat. Valamikor az ébrenlét és alvás közötti állapotban, éppen átélve valami valószínűtlenül jó, vagy éppen rémisztő és később elmesélhetetlen történetet, az ember egyszercsak rádöbben, hogy ez nem történhetett meg, következésépp álmodom, mindjárt felébredek. Ma már az ilyet vagy azonnali ébredés öveti, vagy rosszabb esetben kiderül, hogy a rémálom maga a rögvalóság, amiből nem lehet felébredni. Akkoriban azonban képes voltam kontrollálni a dolgot, és ha tetszett, benneragadni a történetben. Esetleg a biztos ébredés reményében ébren vállalhatatlan fordulatokkal tovább bonyolítani azt. Valami ilyesmi játszódott, amikor meghallottam azt a zenét. Azt a fajta zenét, amit álmunkban hallunk, semmire sem hasonlít, talán csak valami magzati éményre. Lassú, monoton gitárriffek, komótos dobolás, sámánszerű, kántáló ének. Mindez egy végtelenített szalagon szól valahonnan messziről, mintha soha nem érne véget. Lassan úszom a zenével az ébrenlét felé, a tudatom tisztul, de a szemem még csukva. Nem akarom kinyitni, várom a végkifejletet, de a zene még tart. Hoppá, én álmodom ezt a zenét, most kellene megjegyezni, majd egy gitárt előkapni, és rögzíteni!
A szemem kinyitom, és a zene még mindig szól, majd néhány taktus után abbamarad, egy szolnoki rádióállomás bemondóját hallom. A legkézenfekvőbb eshetőség fel sem merült bennem, hogy a hangok kívülről tolakodtak be álmomba a rádiós ébresztőórából, amit valaki elfelejtett a hétvégére kikapcsolni. De mennyi idő telhetett el azóta? Valószínűtlenül sok, még mindig nem voltam meggyőződve, és ma is kétségeim vannak, hogy ezt a legkevésbé sem rádióbarát zenét egy szolnoki kerrádió lejátszotta.
A felismerés visszafelé ért a vonaton. Cegléd és Albertirsa között benyomtam a walkmanbe a Neil Young kazettát, de majdnem rögtön ki is vettem. csilingelő Honky Tonk zongora, hamis furulyaszó, lassan hömpölygő basszus, a dobos keze mintha ólomból volna, és mindennek a tetején egy átszellemült, nyávogó férfihang, egy oktávval Mick Jagger, és kettővel Lou Reed felett. Az a fajta zene volt, ami nyomasztóan idegen, de mégis behúz, nem hagy nyugodni, mert a végére kell járni, mint egy sötét, skandináv kriminek. Lassanként megérkeznek a gitárok is, a megszokott jól kiszámítható blues vagy rock and roll riffek helyett elmosódott, visszhangos, egymásba úszó akkordok, a gerjedésekből, felhagokból felépülő szőnyeg. Mintha két beszívott gitáros jammelne félálomban egy pajtában, a dobos és a basszer pedig egyre gémberedő tagokkal próbálná őket ébredn tartani egy őrült indián kántálása mellett. Mint utóbb kiderült, pontosan ez történt ezen a Kurt Cobainnak méltó emléket állító albumon. A vonat már Kőbányán járt, amikor döbbentemre megszólalt a reggel megálmodott zene, a “Change your Mind” és mire a félhomályos Nyugatiban lekászálódtamm, még mindig szólt. Keserű pirula volt, de megérte lenyelni, azóta is a hatása alatt vagyok. Vagy harminc év eltelt, amíg a Change your Mind-ot élőben is hallottam Amsterdamban a Ziggo Dome-ban, és helyi specialitások segítsége nélkül is transzba estem. 17 perc félúton álom és valóság között, és ahogy annak idején a szobámban Szolnokon, újra tudtam, hogy csak ki kell nyitnom a szemem, és végetér. Azóta meghallgattam, elolvastam, és részben el is játszottam a nagy kanadai hippi, filozófus, környezetvédő, audiofil, veteránautó gyűjtő, vasútmodellező, terméktervező, és nem utolsó sorban egy nagyon különleges gyereket felnevelt apa rock, blues, counry, folk, punk, elekronikus és filmzenei életművét oda és vissza, és még mindig meg tud lepni. A Change Your Mind dallama ébreszt minden utazás előtt, de ébren is hallottam Klam vára alatt a Westerm Herot, és tavaly a berlini Waldbühne színpada előtt ráadásként az album legpofátlanabb dalát, a Piece of Crap-et. Mellettem a sokat tapasztalt Buchwarth Laci ébredezett az együtt átélt katarzisból.
Akkoriban volt egy olyan képességem, hogy tudtam irányítani az álmaimat. Valamikor az ébrenlét és alvás közötti állapotban, éppen átélve valami valószínűtlenül jó, vagy éppen rémisztő és később elmesélhetetlen történetet, az ember egyszercsak rádöbben, hogy ez nem történhetett meg, következésépp álmodom, mindjárt felébredek. Ma már az ilyet vagy azonnali ébredés öveti, vagy rosszabb esetben kiderül, hogy a rémálom maga a rögvalóság, amiből nem lehet felébredni. Akkoriban azonban képes voltam kontrollálni a dolgot, és ha tetszett, benneragadni a történetben. Esetleg a biztos ébredés reményében ébren vállalhatatlan fordulatokkal tovább bonyolítani azt. Valami ilyesmi játszódott, amikor meghallottam azt a zenét. Azt a fajta zenét, amit álmunkban hallunk, semmire sem hasonlít, talán csak valami magzati éményre. Lassú, monoton gitárriffek, komótos dobolás, sámánszerű, kántáló ének. Mindez egy végtelenített szalagon szól valahonnan messziről, mintha soha nem érne véget. Lassan úszom a zenével az ébrenlét felé, a tudatom tisztul, de a szemem még csukva. Nem akarom kinyitni, várom a végkifejletet, de a zene még tart. Hoppá, én álmodom ezt a zenét, most kellene megjegyezni, majd egy gitárt előkapni, és rögzíteni!
A szemem kinyitom, és a zene még mindig szól, majd néhány taktus után abbamarad, egy szolnoki rádióállomás bemondóját hallom. A legkézenfekvőbb eshetőség fel sem merült bennem, hogy a hangok kívülről tolakodtak be álmomba a rádiós ébresztőórából, amit valaki elfelejtett a hétvégére kikapcsolni. De mennyi idő telhetett el azóta? Valószínűtlenül sok, még mindig nem voltam meggyőződve, és ma is kétségeim vannak, hogy ezt a legkevésbé sem rádióbarát zenét egy szolnoki kerrádió lejátszotta.
A felismerés visszafelé ért a vonaton. Cegléd és Albertirsa között benyomtam a walkmanbe a Neil Young kazettát, de majdnem rögtön ki is vettem. csilingelő Honky Tonk zongora, hamis furulyaszó, lassan hömpölygő basszus, a dobos keze mintha ólomból volna, és mindennek a tetején egy átszellemült, nyávogó férfihang, egy oktávval Mick Jagger, és kettővel Lou Reed felett. Az a fajta zene volt, ami nyomasztóan idegen, de mégis behúz, nem hagy nyugodni, mert a végére kell járni, mint egy sötét, skandináv kriminek. Lassanként megérkeznek a gitárok is, a megszokott jól kiszámítható blues vagy rock and roll riffek helyett elmosódott, visszhangos, egymásba úszó akkordok, a gerjedésekből, felhagokból felépülő szőnyeg. Mintha két beszívott gitáros jammelne félálomban egy pajtában, a dobos és a basszer pedig egyre gémberedő tagokkal próbálná őket ébredn tartani egy őrült indián kántálása mellett. Mint utóbb kiderült, pontosan ez történt ezen a Kurt Cobainnak méltó emléket állító albumon. A vonat már Kőbányán járt, amikor döbbentemre megszólalt a reggel megálmodott zene, a “Change your Mind” és mire a félhomályos Nyugatiban lekászálódtamm, még mindig szólt. Keserű pirula volt, de megérte lenyelni, azóta is a hatása alatt vagyok. Vagy harminc év eltelt, amíg a Change your Mind-ot élőben is hallottam Amsterdamban a Ziggo Dome-ban, és helyi specialitások segítsége nélkül is transzba estem. 17 perc félúton álom és valóság között, és ahogy annak idején a szobámban Szolnokon, újra tudtam, hogy csak ki kell nyitnom a szemem, és végetér. Azóta meghallgattam, elolvastam, és részben el is játszottam a nagy kanadai hippi, filozófus, környezetvédő, audiofil, veteránautó gyűjtő, vasútmodellező, terméktervező, és nem utolsó sorban egy nagyon különleges gyereket felnevelt apa rock, blues, counry, folk, punk, elekronikus és filmzenei életművét oda és vissza, és még mindig meg tud lepni. A Change Your Mind dallama ébreszt minden utazás előtt, de ébren is hallottam Klam vára alatt a Westerm Herot, és tavaly a berlini Waldbühne színpada előtt ráadásként az album legpofátlanabb dalát, a Piece of Crap-et. Mellettem a sokat tapasztalt Buchwarth Laci ébredezett az együtt átélt katarzisból.
Megjegyzések