Az egész emberiségre Hackney

The Rolling Stones - Hackney Diamonds

2023 október 20., Geffen Records

Nnna, végre itt az új “régóta várt” eposzi jelzővel már megjelenése előtt ellátott Stones album. Tizennyolc év után, szokták mondani, mintha a 2015-ös Blue and Lonesome feldolgozás album nem is számítana. Dehogynem számít, ha az első három is számított, éppenséggel szép búcsú lehetett volna az is, blues-feldolgozás keretbe foglalva a 60 éves ballisztikus pályát, Paul McCartney pedig mintha éppen ehhez alkotta volna bulvársajtóban nagyot ment megjegyzését, miszerint a Stones igazából “csak” egy jó kis blues-feldolgozás zenekar lett volna. Az, hogy régóta várt, szintén véleményes, én ugyan nem vártam. Nem akarásnak nyögés szokott lenni a vége, ez pedig szemlátomást nem nagyon akaródzott kigurulni. Mert minek is? Követelték az emberek az új dalokat? Mindenki unja már a régit, a koncerteken nincs mit játszani? Dehogy unják. Külső kényszer nem volt, és sokáig úgy tűnt, belső igény sem, bár gyakran hallottuk a “már tényleg csak néhány simítás van hátra” dumát, a Stones végül megdöntötte a Guns'n' Roses kínai demokratikus rekordját ezzel a (tizen)nyolc évvel.

De addig sem álltak a Stones-központban a lemezkiadó-gépek! Két klasszikus és két újkori album évfordulós kiadásain majd harminc(!) leporolt, felfrissített, kiegészített, újnak látszó outtake jelent meg, példásan illusztrálva egy párhuzamos valóságot, amelyben a Stones az aktuális zeneipar elvárásaira fittyet hányva azt adott volna ki, amit akart. Mint hallható, mi nem kevésbé szerettük volna, bár ha így lett volna, a banda talán mára eltűnt volna a mainstream peremvidékéről is. Ha pedig valakinek ez sem lett volna elég, ezen kívül sikerült egyenlítő gól rúgni a kalózlemez-iparnak, azáltal, hogy szinte az összes klasszikus turnéról hivatalos gondozásban megjelent egy minden eddig ismert anyagot felülmúló koncertfelvétel. Szóval nyugi-nyugi. Lássuk be, eddig egész jól elvoltunk új stúdióanyag nélkül, ami talán csak egy lett volna a sorban.

Úgy látszik, ők is, csak egy határidő kellett, és egy producer, aki pattogtatja az ostort. Pedig Jimmy Miller aranyszériája után a Stones jól bírta producer nélkül, majd tíz éven át, sajátmaguk “producelték” a műveiket, amíg a nyolcvanas évek zeneipara “ki nem kényszerítette”, az iparági standard külső fül alkalmazását, Chris Kimsey (Undercover, 1983, majd Steel Wheels, 1989) Stevie Lilliwhite (Dirty Work, 1996), majd Don Was (Voodoo Lounge, 1994, majd részben Bridges to Babylon, 1997 és the Bigger Bang, 2006) személyében. A 98-as Bridges to Babyilonra Don mellett egyenesen 4 akkori trendicsek producer is jutott. Ez utóbbit már akkor is élesen kritizálta sok kemény megmondóember, köztük a banda gitárosa. Az új sztárproducer, Andrew Watt alaposan rányomta lakkozott körmű ujjának lenyomatát az albumra, az ostor pattogtatása és a mastering mellett három dalt társszerzőként is jegyez, ami szép teljesítmény, tekintve, hogy Ronnie Woodnak majd 50 év alatt is kb. egy tucatra futotta. Szkeptikus persze most is akadt, az új motor és régi alkotótárs, Steve Jordan dobos, aki nem hallgatta el, hogy eleinte úgy vélte, semmi szükség külső fülre, ő immár belső fülként, szívesen segített volna a fiúknak, de amikor "látta, hogy Keith elégedett, már tudta, hogy megérte"

Ha hinni lehet a promó szövegeknek, a Hackney Diamonds felvételei alig egy hónap alatt készültek tavaly decemberben, majd másfél hónap alatt sikerült az anyagot 22 ről 12 dalra apasztani, és készre keverni, szóval maradt még outtake a puttonyban szűkebb esztendőkre is. Hogy mi tartott újabb nyolc hónapig, egyelőre rejtély, de az tudható, hogy tervben volt egy turné nyárra, ami stadionegyeztetési problémák miatt elmaradt.

Ilyen előzmények után megmondom őszintén, nem vártam sokat a 24. albumtól, talán csak egy életjelet, egy diszkrét válogatást az elmúlt 20 év eddig ismeretlen outtakjeiből. De meg kell mondjam, kellemesen csalódtam, ellentétben több barátommal, akik elég kategorikusan adtak hangot a csalódottságuknak, az album hangzását, dalainak minőségét, a zenészek játékát illetően. Ezzel szemben, nekem minden várakozásomat felülmúlta, és meg vagyok győzve, hogy ennek most kellett jönnie és éppen így. Talán csak a Paulina Almira és a Studio Fury által elkövetett, leginkább “digital trash art” kategóriába sorolható csomagolást leszámítva, viszont a tartalommal maradéktalanul elégedett vagyok, mindjárt megmondom, hogy miért.

A-oldal

Angry

Az albumot beharangozó dal zeneileg könnyedén hozta az elmúlt évtizedek alatt kiadott válogatásalbumokra bónuszként adott “újszerű, de azért elég ismerős, karakteres Stones dal”-minőséget. (Don’t Stop, Doom & Gloom). Elvileg ez volt az első, amit Mick és Keith először megírt, valahol Jamaikában “újra együtt egy szobában, mely körülmény jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni, akár igaz, akár nem, már a puszta tényt tekintve, hogy ez 2023-ban elméletileg még lehetséges.

Csitti-fitti Mick ének, domináns Keef riff, fülbemászó refrén, karakteres kis Ronnie díszítések, persze Charlie hiányzik, de valljuk be, picit hiányzott ő már az elmúlt évek legjobb eredeti Stones dalából, a Doom and Gloomból is. Ez a dal az album nélkül már önmagában is hozta az “életjel” szintet, mégis úgy gondolom, hogy leginkább a csatolt videóval együtt érdemes az értékét mérni, úgy pedig egyenesen zseniális. Sidney Sweeney, a szőke lány a kabrióban kevésbé dobogtatta a szívem, mint korábban Angelina Jolie és Kristen Stewart hasonló szerepekben, de az óriásposzter tematika, ami már a Don’t Stop videójában is megjelent VGA minőségben, itt egyenesen tökélyre van fejlesztve. 

Az AI-al manipulált ismerős vizuálok minden kétséget eloszlatnak, hogy megtestesült ikonokkal állunk szemben, és maga a tény, hogy ők még mindig velünk vannak, és puszta szórakozásból összedobtak nekünk egy albumot, nem csak hogy minden más körülményt másodlagossá tesz, de egyenesen megható. Ehhez jön ez a szöveg, hogy 

“Ne légy rám mérges, sosem akartam neked fájdalmat okozni, nem haragszom, de nem látok már tisztán…
egy hónapja nem esett, kiszárad a folyó, nem szeretkeztünk rég, bár tudnám, miért haragszol rám, miért?”

Abszolút át tudjuk érezni, ki ne olvasott (írt!) volna ilyen SMS-t! És ha már itt tartunk, értelmet nyer a digital art csomagolás, hiszen a “digitális zaj” az SMS, a mobil, a Facebook, a “műholdas” telefon, újra és újra felbukkan a szövegekben. “Felejts el, töröld ki a nevem, ne írj többet, én ugyanúgy szeretlek, csak az emlékeket őrzöm meg!”

Get Close (ft. Sir Elton John)

Oké, megvolt a beetetés, de a második dalnál dől el minden: itt kiderül, mibe is rángattak bennünket bele? Semmi vész, Keith albumokról ismerős Jordan-os kezdés, de aztán beúszik valami eddig ismeretlen gitár effekt, talán flanger. Félreérthetetlenül Andrew Watt producer keze nyoma, aki az első három dalt társszerzőként is jegyzi, nem bízva semmit a véletlenre. Szokatlan dallam, trükkös funky groove, egy kicsit furán effektezve, de azért ott zakatolnak az ismerős Keef lickek a háttérben. Így is átcsúszna, de aztán jön James King a szaxofonnal és bedobja a ziccert egy Bobby Keys tribute-nak is betudható szólóval. Minden a helyére kerül, ez bizony flangerrel is egy Stones dal. Elton John a rá egyáltalán nem jellemző szelíd mértéktartással gyűri a billentyűket, ami amúgy az album összes híres közreműködőjénél megfigyelhető. Úgy tűnik, ezúttal a villogásnál fontosabb volt jelen lenni az utolsó Stones lemezen. A szöveget tekintve pedig Jagger is előlép az örökifjú elhagyott hősszerelmes maszkja mögül, és felvillant némi retrospektív életbölcsességet a 80 éves rocksztár pozíciójából, amely motívum amúgy a digitális zaj mellett az egész album szövegvilágát végigkíséri.

"Nézd, járom a várost éjfélkor, a súlyos múlttal a hátamon
újabban nem tudok aludni, tiszta inszomniás vagyok
Egy szellemmel dumáltam, egy százast és gyufát akar tőlem.
Azt mondta “Tudom, hogy van pénzed, de hol az ember az álarc mögött?”

Depending on You

Egy kritikus hang szerint ennyi újrahasznosított ötlet még nem szerepelt Stones albumon. Én ezt vitatom, egyrészt ha úgy vesszük, anno már a Brown Sugart is így “méltatta” a kritika, nem is beszélve a Jumping jack Flashről, amiről maga a szerző bácsi jegyezte meg némi túlzással, hogy az tulajdonképpen a Satisfaction riff visszafelé játszva. De ha így lenne, az se lenne baj. Aligha volna ilyesmi számon kérhető Bob Dylanen vagy Neil Youngon, akik nem átallották más címmel újraértelmezni jónéhány saját dalukat. (vagy épp a másét!!). Ezen kívül én már a Voodoo Lounge vagy a Bigger Bang egyes dalaiba is belehallottam korábbi dalok zenei megoldásait vagy éppen hangzását, és ezt cseppet sem bántam, sőt.

A Depending on You a harmadik dal, amiben Watt társszerző. Sosem fogjuk megtudni, hogy ez a szokatlan szerep ténylegesen mekkora kontribúciót takar, és Keith szerepeltetése a szerzők között mennyire szimbolikus, de ebben a dalban a Jagger-véna még az előzőeknél is jobban tapintható. Már a bevezető hangokat hallva is erős volt a gyanúm, de amikor a borítót böngészve feltűnt, hogy a pszichedelikus kezdés után a refrén kiteljesedését nem szintetizátor szőnyeg szolgálja, hanem tizenkét vonós saját kis kezében sírnak a hegedűk, akkor effelől teljes bizonyosságot nyertem, hogy itt bizony egy XXI. századi Moonlight Mile parafrázissal állunk szemben. 

A Keith-szkeptikusok figyelmébe ajánlom, hogy már a Sticky Fingersen is akadtak örökérvényű dalok, amikhez a riffmeisternek vajmi kevés köze volt, például ezen előkép is, és akkor a Mick Taylor féle olvasatát a dolognak még nem is említettük. Mindenesetre, Keith nélkül és/vagy vonósokkal, felwattosítva vagy nem, ez a csomag így engem 2023-ban eléggé odabasz. Valaki azt mondta, hogy unalmas,  mások szerint “brrr”, szerintem viszont az album egyik legjobb dala, ennyire különfélék vagyunk.

A híres, de szerény közreműködők listáját Bemmont Tench (Heartbreakers) gazdagítja Hammond orgonán, és persze a szövegben újra némi szépkorú önreflexió.

"A szerelmemet most odaadja valaki másnak,
én találtam ki a játékot, de csúnyán elvesztettem
Túl fiatal vagyok még, hogy meghaljak
és túl öreg, hogy veszítsek, mert a rabod voltam, bizony""

Bite my Head Off (ft. Sir Paul McCartney)

"Az album legrosszabb dala, gyalázatosan erőlködő punk, antizene, kínlódás, felkerült a tiltólistára, mindig kihagyom" írják. Így vagy úgy sokaknál kiverte a biztosítékot ez a három és fél perces garázsrock, egy régi kollega, Sir Paul McCartney közreműködése ellenére, vagy talán éppen azért. A fentiek után mondanom sem kell, nem osztom ezeket a nézeteket. A “harapd le a fejem” kétségkívül nem az album zenei csúcsa, viszont a legnagyobb poénja: Garázs-punk korunk Mozartjával: Vegyük észre, hogy ez minden, csak nem klisé, egy igazi posztmodern gag! Különösen, amikor a “Halljunk valamit, Paul!” felszólításnak eleget téve a selymes pillantású lovag belecsap egy olyan brutális basszus szólóba, hogy Lemmy és Flea hajbakapnának érte. Pedig az idős lord maga is a fuzz bass úttörői közé tartozik, hallhattunk ilyesmit a Rubber Soul albumon de a Stones életműben sem példa nélküli.

"Hallom a csaholást, érzem a harapást bébi,
látom a cápát, el kéne bújnom,
nem vagyok pórázon, nem vagyok láncon,
azt hiszed, a kurvád vagyok, de én átbaszom a fejed, bébi…"

Ez nem erőlködő punk, ez "a" punk, jelentem, 2023-ban is él, és úgy hívják: Jagger-McCartney, weheee!

A "gyalázatosan erőlködő punk” vád korábban is elhangzott már, mégpedig autentikus punk szájakból a hetvenes évek végén. Akkoriban tele volt a rocksajtó a “punk az új rock and roll, az öreg fingoknak meg ideje elhúznia” topikkal. Erős defenzívában alkotta a Stones a ma már klasszikussá vált Some Girls háromakkordos, recsegős punk dalait. Azóta a punk elmúlt, John Lydon és harcostársai pedig kopasz, kövér, vén trottyok, max olyankor hallunk róluk, amikor a Stonest méltatják valamelyik kerek évfordulón. Azok a dalok meg szépen öregedtek, itt vannak velünk, és biztos vagyok benne, hogy EZEK is itt maradnak még akkor is, amikor a mai trendi titánok már csak lábjegyzet lesznek a 20-as évekhez. Az meg, hogy ezek után Sir Mick egy gyalázatos punkdalt darál a “mindenre nyitott” Sir Paulllal 2023-ban, csak mert jólesik nekik, a legnagyobb poén ebben az elkurvult és intézményesedett popszakmában!

Whole Wide World

Alighanem Andrew Watt hányta a modulációs effekteket szívlapáttal a jól ismert Stones gitárokra, de annyi baj legyen, így is jól felismerhetőek. Ismét furán effektezett gitárral indul a Whole Wide Word, ami nem annyira a hetvenes évek organikusan bugyborékoló phasereit, inkább az újhullám évtizedét, a 80-asok hideg, digitális flangerét idézi. Szokatlan ez az effekt a Stones gitárokon, talán csak az Emotional Rescue-n hallottam ilyesmit az amúgy nagyszerű All About Youban. A szokatlan kezdés végül egész jól sül el, és a magyar- és nemzetközi rajongói fórumok visszajelzései szerint az album egyik legkedveltebb dalába torkollik. Nem kis részben a szövegnek köszönhetően, ami elég jól reprezentálja az album tematikáját és hangulatát. Így gondolhatták az alkotók is, mert az album címét egyértelműen ez a dal inspirálta. Törött üvegen, azaz a híres "Hackney gyémántokon" keresztül gázol a főhős London utcáin, a távoli múlt nyomorán merengve, amely az élet vége felé közeledve mégis mintha szebb színezetet kapna. Hát mit mondjak, ismerős az érzés, nem lep meg, hogy a zömmel ötven feletti közönség kedvence lett a dal. Végül megállapítást nyer az is, hogy “az élet egy cserbenhagyásos baleset” (Hit and run, Richardstól tudhatóan a cím egy korábbi változata). Kénytelen vagyok hosszabban idézni, mert ebben benne van a 2023-as Rolling Stones érzés, amit Ronnie Wood autentikusan víjjogó gitárszólója csak tovább fokoz.

"Az utcák, amiken egykor jártam

Tele vannak törött üveggel

Akárhova nézek, emlékeket látok a múltból

A piszkos lakás Fulhamban

A szex és a gáz szaga

Soha nem tudtam igazán

hol alszom majd másnap

London sivár utcái

nem ígértek semmi jót

egy unalmas állást élethosszig

és összetört álmokat

Ha az egész világ ellened van

És csak állsz, az esőben ázva

Ha az összes barátod cserbenhagyott

És ott állsz megalázva

És azt hiszed, vége a bulinak

amikor épp csak elkezdődött

Emeld a poharat, kelj fel és táncolj

Mert az élet egy nagy átverés

...cserbenhagyás, bizony, a bulinak vége szakad!"

Dreamy Skies

Keith Richards szerint az album egyenesen vinylre termett, ő pedig csak tudja, tehát akkor előbb-utóbb meg is kell majd fordítani. Az A-oldalt egy country blues zárja, többeknek az 1974-es Short and Curlies jutott az eszébe róla. Nyilván nem véletlenül, kell lennie benne három akkordnak azonos sorrendben, lusta vagyok utánanézni.

A két dal stílusa és hangulata között más rokonságot nem találok, ha már ilyesmit kell valahonnan előrángatni, sokkal inkább az 1972-es Torn and Frayedhez nyúlnék, talán azért, mert mindkettő elképzelhető lenne egy Bob Dylan albumon is. A Nobel-díjas szerzőtől sem idegen menekülési vágyat fejeznek ki, azzal a különbséggel, hogy 72-ben a Torn and Frayed főhőse még a báltermek, backstage és büdös bordélyok magánya elől menekül, 50 évvel később pedig már az SMS-ek, a Facebok-falak, és ismeretlenek hívásai elől szeretne eltűnni “egy időre” a természetben, és fát hasogatni country zenére. Kívánjunk neki sok sikert, csak írjon még több ilyen dalt, és kísérje útján Keith recsegő telecaster prüntyögése, Ronnie Wood slide gitárja és Bemmont Tench orgonája.

"Gyémántokon táncolok, üvegen csúszkálok

Fát hvágok és gyújtóst hasogatok

Csak egy régi tranzisztoros rádióm van,

Hank Williamset és szörnyű bugit játszik

mert egyszerűen most ki kell szállnom egy időre…"

B-oldal

“És jön a minden elsöprő B-oldal..”, írta Hobo írta 40 éve, talán az első albumról, de lássuk be, ez a megállapítás nagyjából az összes többire is igaz, amíg meg nem érkezett a CD formátum, és az albumok valahogy elkezdtek túl hosszúak lenni, és a korábbi outtake- kategóriás dalok a hosszabb műsoridő végén sorakozni. Szerencsére ezúttal sikerült elkerülni ezt a hibát, talán erre vonatkozott Richards megállapítása a vinylről. Amiről tudjuk, hogy 10-12 dal fér rá, két oldala van, és a második általában ütősebb az elsőnél. Itt pedig pontosan ez történt, kérem.

Mess it Up (2019, ft Charlie Watts)

Diszkó funky nyitja az oldalt, az első a kettő közül, amit még Charlieval kezdtek összerakni. Talán erre utal a kisebb felbontású demórészlet az elején. A dal vége felé úgy érzem, szívesebben hallgattam volna azt tovább, mindemellett ez még a legvadabb kritikusok szívét is megdobogtatta, az enyémet talán a legkevésbé. Pedig jó kis dal ez, remek riff, táncolható ritmus, fülbemászó refrén, többször előfordult, hogy egy késő esti meghallgatás után ezzel a dallamtapadással ébredtem…mi bajom vele mégis? Talán csak az a húsz másodperc, amiben egyszerűen képtelenség Keith Richardsot elképzelni, amint cigivel a szájában alakítja a láncfűrészes gitárost.

Pedig még 2019-ben vették fel a dalt, és ha nem volna a zakatoló funky ritmus, simán ki lehetne hozni egy “rendes” Rolling Stones dalt is a gitár riffből. De itt nem ez történik, hanem a dal második felében Mick falzettbe vált, és a csilingelő gitár átpozícionálja a Mick Jagger szóló produkciók felségterületére, valahová a Charming Life és a Miracle Worker közé. Bizonyos Fiúk az egész albummal kapcsolatban nehezményezik, hogy ez bizony már nem a jó öreg Rolling Stones, sehol egy spontán vállból indított open G gitármenet, egy tüzes rock and roll, itt már kérem Mick Jagger dominál, a precíz megoldó fiú Watt segítségével pakolják egymásra a kiszámított effektezett sávokat.. Kétségkívül van ebben igazság, de nézzünk szembe a realitással: Aki járt az utóbbi években Stones koncerten, észre kellett vennie, hogy OTT IS Mick Jagger dominál, Keith és Ron mintha egyre diszkrétebben egyensúlyoznának az értékes közreműködő és a biodíszlet határán. De legyünk igazságosak, mindkettejüknél érezhető egy comeback az előbbi riányba, amióta felhagytak a cigivel és a piával.

Ezzel is nagy örömet okoznak nekünk, és időnként rácsodálkozunk, mennyire tökélyre fejlesztett a minimál efforttal leadott power gitározást pl a Street Fighting Menben vagy a Jumping Jack Flashben, együtt örülünk kajánul Ronnival, ha Keithnek kivételesen egy csapásra sikerül a Paint it Black intro, felkapjuk a fejünket egy jól sikerült blues szólóra, azért tud még az öreg, ha akar!

Lássuk be, ebben a korban EZ a normális, és nem az, amit Mick Jagger művel nyolcvan évesen a kifutón és a stúdióban, ami inkább a biológiai csoda kategóriájába tartozik. Ilyen körülmények között az, hogy Mick nem a szokásos bérelhető sztárarcokkal vonult be a stúdióba, hanem a bandája megmaradt veteránjaival, tekintsük már inkább plusz pontnak, és bocsájtsuk meg cserébe Wattot, a bérelhető sztárarcot, pont úgy, ahogy Keithnek is elnézünk egy kevésbé sikeres Paint it Black intrót.

"Megosztottad a fotóimat a barátaiddal…igen, kitetted őket, semmi értelme nem volt…

ó bocs, mondtam, tudom, hogy nem szép véget ért

Jó helyen jársz, baby, de a rossz időben, jajj, milyen szomorú…

azt hiszed, majd jól megkavarom, megkavarom, megkavarom, csak miattad…"

Live by the Sword (2019, ft Charlie Watts & Bill Wyman)

“Kard által vész, mind, ki kardot ragad!” - énekelte Berek Kati Saroltként a Varga Miklós hangját és Pelsőczy László arcát viselő Vajknak, későbbi Istvánnak, leendő Szent Istvánnak 1984-ben, és akkor még nem is sejtettük, hogy ebből egy Rolling Stones dal lesz! De még milyen, azt még a legmorózusabb kritikusok is elismerik, hogy egy igazi Rolling Stones dal, hiszen az agg Bill Wyman csatlakozásával, a még Charlie Wattssal felvett dalban összeállt a Stones eredeti ritmusszekciója, Sir Elton Johnnal megerősítve, aki ismét túlzás nélkül ALÁZATTAL kalapál a háttérben, a néhai Ian Stewart szellemében, ezzel is fokozva az ős-Stones élményt. 

Ronnie szerint ugyanis: "Arra gondoltunk, ki más lenne a legnagyobb élő new-orleansi stílusú boogie zongorista, mint Elton?" Ennek már nem árthatnak a kissé zsizsikesre effektezett gitárok, mert jönnek a későbbi Stones dejavu-k. Például a refrénben a Charliera kevésbé jellemző, de a Doom and Groove-ból már ismerős taps-groove, majd egy váratlanul trükkös break, ami a She Was Hot-ot idézi. De ezen nincs idő tűnődni, mert jön Ronnie egy abszolút autentikus Tattoo You-ról pattant szólóval. MIck a 2019-ben és korábban felvett dalokról valami olyasmit mondott, hogy “Azt láttuk, hogy lesz három jó dal, öt közepes, meg nyolc eeeh, mert frankón effelé tartottunk, és ezért inkább azt mondtuk, kezdjünk tiszta lappal.” Hát nem tudom, hogy ez igaz e, és a három jóba beleszámít e a “Kard”, de ha azok is ilyenek, akkor részemről jöhet az az öt közepes is.

"Ha kard által élsz, kard által fogsz meghalni

Ha kurvaként élsz, légy kemény

Ha az óra szerint élsz, akkor sokkot fogsz kapni

Ha élelemért élsz, jobb, ha kinyalod a tányérodat

Ha divatos akarsz lenni, akkor elavult leszel"

Driving me Too Hard

Jó kis kortárs county rock jön, eldobható szöveggel, de tapadós refrénnel, Keith Urban és Brad Paisley hajba kapnának érte. A Tumblin' Dice-os intro és a szóló laza open G sikája Richards legjobb korszakát idézi, annyira precízen, hogy már gyanús, esetleg nem is ő személyesen játssza, hanem mint Picasso vagy Andy Warhol kései korszakában, egy különösen alapos tanítvány. Vagy az AI? Tök mindegy, hiszen AI sincs jó prompt nélkül, Ronnie hitelesen sikál a steelen és az énekdallam is izgalmas. Én ezt simán megvettem egy XXI. századi Dead Flowersnek.

Tell Me Straight

"MIről szól a “Mondd meg egyenesen”? Kérdezte Jimmy Fallon a sajttájon Hackney Auditoriumban
"Keith dala, kérdezzük őt!" - feleli Jagger.
“Megmondom egyenesen, hogy fogalmam sincs, miről szól” -csapta le a ziccert a főhős “Csak azt tudom hogy jó dal, mert Mick le akarta nyúlni”.

Jó, hogy nem nyúlta le, mint anno a Too Tight-ot (1998) vagy a Baby Break it Down (1994), mert Keith remekül elboldogul a középtempóval is, cáfolva, hogy whisky és marlboro ízű hangja már csak egészen komótos balladákban érvényesülhet. Magabiztos ének, sehol egy hamis vagy elcsukló hang, a Guitar World riportere rá is kérdezett. "Talán amiatt, hogy abbahagytam a cigit" -felelt az ikon. 

Jó gitár riffek, némely akkordmenet talán a Thru and Thru-ból ismerős, de itt kevesebb a kísérletező kedv, ami kifejezetten jót tesz a dalnak. A producer Watt is mintha félrenézett volna, az album első dala, amiben a Keith által oly fontosnak tartott csend is némi szerephez jut és nem temeti maga alá a számtalan effektezett sáv. Hogy Keith nem tudja, miről szól, azon ne csodálkozom, hiszen csapodár társaival ellentétben több, mint negyven éve él boldog házasságban Patriciával. Honnan is tudhatná, miről szól egy olyan keserves szakítós nóta, amilyet talán az 1980-as All About You óta nem írt? Persze ugyanez elmondható volt a 89-es Can’t be Seen-ről, vagy a 98-as Thief in the Night-ról is, amik kevésbé illettek a békés családapához, amivé Keith Patricia mellett szelídült.

"Van még köztünk valami, vagy semmi?

Mondd csak meg, egyenesen

Felemeltél magasra, és innen jó nagyot esem

Mondd meg egyenesen, igen, mondd meg egyenesen

Hogyan hagyjuk abba? Hogyan kezdjük újra?

Mondd meg egyenesen

Hogyan találkozunk? Hogyan váljunk el?

Mondd csak egyenesen, mondd meg egyenesen"

Sweet Sounds of Heaven (ft. Stevie Wonder & Lady Gaga)

A “little bit of polishing here and there” 18 (nyolc!!) esztendeje alatt elhangzott célzás, hogy olyan soul albumot készít a Stones, a Stax ás Motown istálló neves közreműködővel, ami után megnyoljuk a tíz ujjunkat. Nem bántam volna, ez a vonal ugyanis valahogy elhalt az 1971-es I got the Blues majd a 72-es Shine a Light után, és átadta a helyét az akkor újonnan felfedezett reggaenek és countrynak, amely búvópatakként mind a mai napig jelen van az életműben.

Pedig a Stones történelmileg erős volt soulban, de a soul is erős volt Stonesban, számtalan soul feldolgozása született klasszikus dalaiknak. Egyik kedvenc válogatáslemezemen az “Artists Choice”-on a klasszikus bluesok és néhány ős-reggae mellett jó mélyen belenyúlnak a soulba is, és már a Licks turné klub és aréna koncertjein is úgy tűnt, örömmel válogatnak Otis Redding, James Brown vagy éppen Ray Charles dalai között, miért nem hoztak akkor össze néhány sajátot? 

Ami késik, nem múlik, a "menny édes hangjai" nyolcvan felé közeledve mégiscsak elérték őket. Őszintén megmondom, a single megjelenéskor nem bűvölt el annyira, mint az Angry. Lady Gaga rikoltozása már korábbi beugrásain is inkább zavart, Steve Wondertől pedig többet vártam egy laza zongora szőnyegtől és egy két-wurly csuklógyakorlatnál a reprízben.

Az album kontextusában viszont sokkal inkább megérintett a dal, mint az Angry “B-oldalaként”. Mert miről is szólhatna az utolsó- igen, az utolsó, AZ már a bonus track!- dal 60 év után, mint a nagybetűs, isteni, csodatévő ZENÉRŐL? Bulik, bárok, bordélyok, drága borok és szerek, gruppik és celebek, limuzinok, ugyan már - mellékkörülmény, aki azt hitte, mindent félreértett. Minden a zenéért volt, mert ez végül is - mostmár nyugodtan kimondhatjuk - nem csak a világ egyik legjobb rock and roll zenekara VOLT de talán az egyetlen is, ami még VAN.

Nem véletlen, hogy Sir Paul első szóra fejest ugrott a garázspunkba, amikor hírét vette, hogy EZEK muzsikálnak. Gaga, aki már szinte hivatásos vendégművész lett, az ilyen beugrásai lassan háttérbe szorítják a saját karrierjét, pont ott lebzselt a stúdióban, és végülis vitatott, hogy ki hívott kit - Jagger és ő erre máshogy emlékeznek - de a lényeget tekintve elmondhatja, hogy ott volt. Chuck Leavell valahogy nem ért rá, de szerencsére két másik billentyűs igen: a kis Stevie Wonder, aki egymaga egy akkora gigász mint a Rolling Stones, és Elton John, aki minimum ezt gondolja magáról, szintén érezték, hogy nem árthat a renoméjuknak, ha leteszik a kézjegyüket néhány dalban. A Sweet Sounds of Heaven egyik legnagyobb erénye, hogy Stevie Wonder nem játszotta szét, mint 72-ben a Satisfaction / Uptight Medleyt, egyszerűen csak csendestársként ott volt. Szerintem ez van olyan csattanó, mint anno a Salt of the Earth, vagy a You Can’t Always Get What you Want volt .Persze más ez a világ, mint a 60-as évek vége, hogy mást ne mondjak, a legtöbben, akik ezt az albumot hallgatják, arról már csak olvastunk, ebben meg itt vagyunk, az örök Rolling Stonessal együtt.

"Játtszuk, játsszuk a zenét jó hangosan

hadd törjön át a felhőkön az égből

És érezzük mind a nap melegét

Igen, énekeljünk, kiabáljunk,

Mid álljuk fel büszkén

Hadd higgyék el az öregek, hogy fiatalok még…"

Rolling Stone Blues (Muddy Waters)

1961-ben két gyerekkori ismerős, túlzás, hogy barát, összefut a London környéki alvóváros vasúti peronján. Nem voltak még húsz évesek sem! Látszólag semmi közös nincs bennük. Egyikük, jól szituált, friss egyetemista, hóna alatt amerikai lemezek, amikről a másik, elvált mama egyedüli gyermeke, csak álmodott, a nagyapja vilgvevő rádióját tekergetve. Épp kicsapták a sokadik iskolából, ahol sikertelenül küzdött a képzőművészettel, viszont a szünetekben megtanult gitározni a nagyobb fiúktól a vécében. A Dartford és London közötti húsz perces úton kiderült, mi dolguk lehet egymással: zenekart alapítani, és ezeket a furán izgalmas fekete zenéket, amiket rajtuk kívül Angliában még szinte senki nem ismert, eljátszani az embereknek, akik messze földről jönnek meghallgatni ahogy Mick énekel, és Keith gitározik, mint a kis Johnnyt Chuck Berry dalában. Ez elég is volt ahhoz, hogy Keith meghívja egy teára régi-új barátját, és előkerüljön a gitár a lemezjátszó mellett.

Pár hónap múlva már együtt laktak egy koszos kis albérletben, és az idejük nagyobb részét azzal töltötték, hogy ezeket a furcsa, faék egyszerűségű, és mégis szinte megismételhetetlen dalokat szedegették lefele Mick lemezeiről, mint pl Muddy Waters dalát, a Rolling Stone Blues néven is ismert Catfisht, már a dörzsölt londoni rosszfiú, Brian Jonesszal együtt, aki tényleg zenekart faragott belőlük.

Hát elég jól sikerült, mondhatnánk utólag, a több, mint 60 éves diadalmas történet vége felé közeledve. De hol van már a Rolling Stone Blues? Látszólag elfeledteti az angliai barátságos mérkőzés a Beatlessel, Amerika meghódítása, Brian Jones tündöklése, trónfosztása és halála, a saját hang megtalálása A Mick Taylor korszak, a hetvenes évek fordulójának zenei csúcsszériája, majd idő előtti beérkezés a glam korszak rock celebjeinek panteonjába. A rajongóból lett új ivó és szövő cimbora, Ronnie Wood érkezése, majd menetelés a mainstreamből a punkba. 

Tánczenei kalandozások, és végül a tiszteletre méltó védett bölénnyé nyilvánítás, harminc év stadionrock istenséggel megkoronázva. De a Rolling Stone blues, úgy látszik, ott dobogott az végig, és most a new yorki producer csodagyereknek sikerült előásnia: Pont olyan, mint 61-ben lehetett, amiből ez a csoda született. Keith göcsörtös ujjai között szárnyalnak a hangok, mintha maga a rég halott egykori gyapotszedő fiú, Muddy Waters játszaná. Sőt, nem csak olyan, ez AZ, duplán autentikus, ahogy Keith játssza, és hogy ő játssza.. Vajon hogy csinálja Keith ezt a hangzást, ennyire hitelesen, ennyire precízen, minden póz nélkül? Jagger hangjában nyoma sincs a hetvenes évek klubkoncertjeiről ismert macsó üvöltésnek, vagy a Blue and Lonesome artikulált finomkodásának, csak alázat van, és a keresztapa, Muddy szellemét idéző áhitat.

Semmi különös, két fiú egy szobában, az egyiküknél szájharmonika, másikuknál egy ősrégi, szinte játszhatatlan gitár... és a közös szerelem a régi blues iránt, ami értelmet és boldogságot adott hosszú életüknek, ahogy a miénknek is.. Ennyi a titok!

"Well, my mother told my father
just before I, I was born.
She said, Got a boy child comin',
he's gonna be a rolling stone"