Marianne Faithfull - Broken English (1979)

A szögletes arcú, sápadt, szomorú szemű nő kortyol egyet a borospohárból, fekete harisnyás lábával térdet vált, nagyot sóhajt, és hátradől: “Nem bírom tovább, ugye nem gond, ha rágyújtok?”
A választ meg sem várva mélyen leszívja a füstöt, majd kifújja, és az első sorban érzem, ahogy az arcomba száll. Aztán int a zongoristának, és belekezd egy lassú Kurt Weil sanzonba az azóta lerombolt csarnokban.

“Nem kell megijedni, nem igazi füst. Vigyázok magamra!” – mondja majd húsz évvel később a bécsi Konzerthaus színpadán, botjára támaszkodva. A két esemény között több találkozónkat lemondta, valahogy úgy jött ki a lépés, hogy mindig olyankor, amikor nekem sem lett volna jó. Rák, operáció, tüdőgyulladás, COVID, valami mindig közbejött, hol nála, hol nálunk, de aztán mindig sikerült újra ütköznünk.

2007 nyarán, amikor a Rolling Stones először játszott Budapesten nélkülem, én Bécsben egy kórházban ültem másfél éves fiam rácsos ágya mellett nappal, éjjel pedig egy ideig a magyar konzulátus tetőtéri lakásában húztam meg magam, álmatlanul vergődve. Éppen abban a házban, talán ugyanabban a lakásban, ahol a háború végén Eva Sacher-Mazoch táncosnő bújtatta angol hírszerző barátját, Glynn Faithfullt, amint azt lányuk, Marianne önéletrajzából később megtudtam. Ez a különös egybeesés, és több lemondott és megvalósult találkozó után a mindkettőnk számára fontos városban, ezt hirtelen felindulásból meg is írtam neki, meglepetésemre és örömömre azonnal válaszolt.
“Bizony, ezek nehéz idők voltak, nekem is, de főleg a te kis családodnak. Örülök, hogy Levente jobban van, és hála istennek én is. Hamarosan találkozunk, ölel: M.” 

Ha úgy vesszük, így is lett. M. mindig szembejött, bár egyre elesettebben. Hol taxival Baselben, hol mankóval Bécsben, vagy legutóbb, a Müpában az öltözője előtti folyosón kerekesszékben. Csak egy fáradt mosolyt kaptam tőle, mielőtt elgördült a reptérre tartó limuzin felé, de nem is baj, úgysem tudtam volna egy szót sem kinyögni, a többit leleveleztük. A hírek szerint a koranavírust is túlélte, ahogy az internátust, az angol bulvársajtó rosszindulatát, a szó szerint elvetélt szerelmet egy(?) Rolling Stone-al, öngyilkossági kísérletet, heroinfüggőséget, hajléktalanságot Londonban, öngyilkos férjet New Yorkban, rákot, hepatitiszt, rosszul összeforrt álkapcsot, műtéti fertőzést, és mindig ott volt, ahol a fáradt mosolyt és füstbe áztatott hangot a legjobban vártuk.

A 38 perces Broken English tíz hibátlan dallal, újjászületésének első mérföldköve, “az ő Frankensteinje”, ahogy írja Mary Shelleyre utalva. Nem véletlen, hogy Weimari Köztársaság ide, Angelo Badalamenti édesbús és Nick Cave gyilkos balladái oda, minden este, ha fellép, a 37 éves Lucy Jordan is felmászik a tetőre és elrepül. Ami pedig engem illet, ez volt az első lemez, amit a nagymamámtól aranylánc helyett kikönyörgött érettségi ajándék, a Philips CD-játszó tálcájába tettem. Egyben alighanem az utolsó, amit a szolnoki Művelt Néptől származott, mielőtt áhelyeztem zenei támaszpontomat a budapesti Török Pál utcai boltba, ahol a pult mögött Takács Kata állt. 

Katával és egy másik sráccal egyszer a budai hegyek közé kirándultunk, a fűben cikkcakkos levelű növényeket gyűjtöttünk, ami utóbb csalánnak bizonyult, de ez nem tartott bennünket vissza attól, hogy a tábortűz mellett nagyokat nevetve elszívjuk. Lehet, hogy nem is csalán volt, mert nekem nagyon bejött: az volt életem egyik legboldogabb napja. Kata, tekerjünk egy csalános cigit, aztán mutass már tíz ilyen lemezt, ha kérhetem!  

Érdemes meghallgatni a deluxe-kiadás bonusait, Barry Reynolds rafinált gitár riffjei miatt. Úgy tűnik, a kiadott verzióból ezeket teljesen kioptimalizálták. Nem baj, az én fejembe már így másztak bele, a sejtelmesen elidegenítő analóg szinti mázzal, de azért nem árt tudni, hogy a dalok enélkül is működnek, mint megfelelő körülmények esetén a csalán!