Lou Reed - New York (1989)

Ez a bejegyzés Andy Warhol naplójából is származhatna. Rossz a lelkiismeretem Lou-val szemben. Volt, hogy nem múlt el nap nélküle, a Magic and Loss nehéz időkben tartotta bennem a lelket, az Animal Serenade a pokol tornácán is fogta a kezem. 

Most pedig ráébredtem, hogy amióta Lou elment, három album is jött a zenéjével, amit elmulasztottam meghallgatni. 1996 júliusa, a feledhetetlen városligeti este után a Szigeten találkoztunk újra 2000-ben, rosszkedvűen hunyorgott a délutáni napfényben. A másik szigetre, a nyulakéra nem mentem ki vele Hollókat számolni, de 2012-ben ott voltam a kis osztrák falu melletti domboldalon, ahol azt hittem, utoljára áll színpadon. Már látszott rajta, hogy nagyon beteg, de még egy évig bírta az új máj, amikor érte tettük fel a Song for Drellára a tűt.
Azt mondják, senki más nem alapozott ilyen komoly életművet három akkordra, de szerintem ez butaság. Először is a Heroin csak két akkord, másrészt a Femme Fatale, a Candy Says, a Pale Blue Eyes vagy a Perfect Day minden sallang nélkül is van olyan jó popdal, mint amit szerencsésebb sorsú nyugati parti slágergyárosok izzadnak ki magukból az úszómedence mellett. Lou nem akkordokra alapozott, hanem a költészetre, elektro-sokkolt agyában kavargó gondolatokra és megkérgesedett szívére. Ehhez nem kellettek szimfonikusok, hangszervirtuózok, elég volt egy elektromos gitár és egy jó hangos erősítő, amivel állítólag együtt is aludt. Vagy ahogyan a New York borítóján megfogalmazta, “a verhetetlen két gitár, basszus és dobok”. Ez a mottó tizenöt évre elegendő programot adott bizonyos Védett Férfiaknak. 


Magánéletében is szakított a rocksztár klisékkel. Transz élettárs és zsidó polgári házasság után ötvenévesen beleszeretett egy magakorabeli “ezerarcú nőbe”. Laurie így is csak második lehetett New York után, ahol Lou egész életében élt. Akkor is New York levegőjét árasztotta magából, amikor vidéken bukkant fel fekete bőrdzsekiben, fekete pólóban és farmerban, és mit sem sejtő teheneket lökdösött egy pajta mellett, ha hinni lehet Norah Jones bandájának (nem lehet). 

Úgyhogy én is New Yorkot választom, nemcsak a két gitár, dob, basszus és reszelős bariton miatt, de azért is, mert még sohasem voltam ott, amikor nem az Annie Hall képeit láttam vagy ne ezt a zenét hallottam volna. 

P.S.: I 🖤 N.Y.