Dire Straits - Brothers in Arms (1985)
Némi hezitálás előzte meg a döntést, mert nem vitás, hogy a dIRE sTRAITS megkerülhetetlen a zenei fejlődésemben, de melyik albumot kerüljem meg mégis? A Love over Gold-ot, amit először hallottam Jugotonon, és máig gyakran pakolgatom 180 g-os kiszerelésben is? Vagy azt, amiből csak egy vacak csehszlovák példányom van, de érzelmileg kötődöm hozzá? Mivel úgysem a zenéről írok, teljesen mindegy, legyen akkor az utóbbi.
Már csak azért is, mert a “Brothers in Arms” volt a zenekar legsikeresebb kiadványa, ezért minden hardcore DS rajongó siet leszögezni, hogy egyben a leggyengébb is. De ha már úgyis szembe megyünk a forgalommal: Számomra meg a legerősebb, mert életem első külföldi útja vezetett hozzá a ma már nem létező Cseszkóba, a címadó dalhoz pedig életem első (viszonzott) szerelme. Az első videóklip, amit láttam (Pulzus, Módos Péterrel) rögtön a műfajt kigúnyoló Money for Nothing volt. Az “albumot beharangozó” So far Away/Walk of Life kislemezem B-oldala pedig az első dal, amit egy rockzenekarban, a Hairy Guysban ütöttem, valódi dobfelszerelésen. Hamarosan ugyan kipenderítettek a bandából és a párocskából is, de ahogy mondani szokás: Föld körüli pályára álltam, már nem volt megállás. Jöhetett a gitár: a So Far Away és a Man’s Too Strong az első dalok között voltak, amiket el tudtam plöntyögni a piros bolgár hangszerszerűségen, persze a “Felkelő Nap Háza” után.
Szomorú élmény is kötődik ide: Mindössze pár hónapja, fiatalon elment barátommal, Marcival pengettünk egy próbateremben ketten, míg társainkat vártuk. A So Far Away-t játszotta, én basszusgitáron kísértem. “Basszus!”-tört ki belőlem- “Most ugrott be, hogy amikor először hallottam ezt a dalt, basszusgitáros akartam lenni!” "Akkor ez összejött, csak ki kellett várni!”-kacsintott Marci.
Mark Knopflerrel sokáig kerültem a találkozást a csalódástól tartva, bennem fejkendős rockerként maradt meg, és nem tudtam hova tenni a tingli-tangli countrydalokat kimérten díszítgető mestert. Tavaly nyáron jött létre a találkozó, a bátyámat kárpótoltam vele, aki a 86-os budapesti koncertet hazafias kötelességből elmulasztotta. “Te, melyikük a Knopfler?" Kérdezte Attila az első dal után, nem véletlenül. Nehéz volt beazonosítani a minden dal után másik gitárért nyúló idős bácsit. Innen az általam talán legkevésbé kedvelt The Latest Tricket játszotta el, ráadásul nem maradtunk Money for Nothing nélkül sem. Mégis akkor ismertem rá igazán, amikor gitárcsere közben elmesélt egy sztorit arról, hogy 16 évesen autóstoppal indult haza karácsonyozni a kollégiumból, de végül forgalmi okokból egy behavazott észak-angliai országúton töltötte a szentestét, kettesben egyetlen gitárjával. Most sok gitárja van, tette hozzá, de a legfontosabb, hogy boldog, hogy még mindig játszhat és ezt elmondhatta nekünk.
Már csak azért is, mert a “Brothers in Arms” volt a zenekar legsikeresebb kiadványa, ezért minden hardcore DS rajongó siet leszögezni, hogy egyben a leggyengébb is. De ha már úgyis szembe megyünk a forgalommal: Számomra meg a legerősebb, mert életem első külföldi útja vezetett hozzá a ma már nem létező Cseszkóba, a címadó dalhoz pedig életem első (viszonzott) szerelme. Az első videóklip, amit láttam (Pulzus, Módos Péterrel) rögtön a műfajt kigúnyoló Money for Nothing volt. Az “albumot beharangozó” So far Away/Walk of Life kislemezem B-oldala pedig az első dal, amit egy rockzenekarban, a Hairy Guysban ütöttem, valódi dobfelszerelésen. Hamarosan ugyan kipenderítettek a bandából és a párocskából is, de ahogy mondani szokás: Föld körüli pályára álltam, már nem volt megállás. Jöhetett a gitár: a So Far Away és a Man’s Too Strong az első dalok között voltak, amiket el tudtam plöntyögni a piros bolgár hangszerszerűségen, persze a “Felkelő Nap Háza” után.
Szomorú élmény is kötődik ide: Mindössze pár hónapja, fiatalon elment barátommal, Marcival pengettünk egy próbateremben ketten, míg társainkat vártuk. A So Far Away-t játszotta, én basszusgitáron kísértem. “Basszus!”-tört ki belőlem- “Most ugrott be, hogy amikor először hallottam ezt a dalt, basszusgitáros akartam lenni!” "Akkor ez összejött, csak ki kellett várni!”-kacsintott Marci.
Mark Knopflerrel sokáig kerültem a találkozást a csalódástól tartva, bennem fejkendős rockerként maradt meg, és nem tudtam hova tenni a tingli-tangli countrydalokat kimérten díszítgető mestert. Tavaly nyáron jött létre a találkozó, a bátyámat kárpótoltam vele, aki a 86-os budapesti koncertet hazafias kötelességből elmulasztotta. “Te, melyikük a Knopfler?" Kérdezte Attila az első dal után, nem véletlenül. Nehéz volt beazonosítani a minden dal után másik gitárért nyúló idős bácsit. Innen az általam talán legkevésbé kedvelt The Latest Tricket játszotta el, ráadásul nem maradtunk Money for Nothing nélkül sem. Mégis akkor ismertem rá igazán, amikor gitárcsere közben elmesélt egy sztorit arról, hogy 16 évesen autóstoppal indult haza karácsonyozni a kollégiumból, de végül forgalmi okokból egy behavazott észak-angliai országúton töltötte a szentestét, kettesben egyetlen gitárjával. Most sok gitárja van, tette hozzá, de a legfontosabb, hogy boldog, hogy még mindig játszhat és ezt elmondhatta nekünk.
Megjegyzések