Stoned Touring Party, Öcs, 2004

Stoned Touring Party, julius 30 2004

Charlied és Billed privát 306-osa elegánsan suhan Öcs felé: Brianed és Keefed szerencsére nem látja, hogy a ritmusszekció nem Stones-al melegít: a sztereó George Harrissont játszik, majd parázs vita alakul ki arról hogy az éppen forgó Lepkegyűjtő-e a Kimnowak legszarabb albuma vagy mégsem. Charlied álláspontja úgy tűnik változott, egy héttel korábbi utunk során még maga gyalázta az albumot, most hevesen érvel Billed kritikiája ellen. Az öcsi kifutóra érkezvén a vita enyhül, mindketten az eget kémlelik aggódó tekintettel az eső pedig kitartóan szakad, egyelőre úgy tűnik, megállíthatatlanul. A legszorgosabb Stoned, Keefed érkezik, próbál úgy a szinpad mellé manőverezni a Blue Lenával, hogy a bámész szemek ne láthassanak be a minibusz seggében készülő alighanem illegális füstpartiba. A koncert utáni éjjel kiállni sokkal nehezebb lesz, figyelmeztet idejekorán Charlied, és utóbb prófétának bizonyul. Brianed egykedvűen pakolja ki egyre gyarapodó herflikollekcióját, Billed pedig a Mobile Studiót veszi gondozásába: elképzelése szerint az első sorokban helyetfoglaló tudósító felügyelné a felvételt, ezzel próbálja ravaszul elejét venni a hangminőséget érő szigorú kritikának. MickTaylored vadonatúj cry baby effektjével büszkélkedik: mindenképpen szeretné ma este kipróbálni – a sors keserű fintora , hogy végül nem nyílt lehetősége a Time Waits for No One-t eljátszania. Az eső kezd elállni, a rajongók már szállingóznak, de a banda ideges, a szervezők tehetetlenségének köszönhetően csúszik a program és Mickedet még senki nem látta. Valószinűleg a helyi arisztokráciával bulizik. „Beállásnál keresni kell, a koncert végén viszont először húz a vérbe!” mondja Keefed szokásos keresetlen nóbullsit szavaival - de Brianed védelmébe veszi, tudván hogy ha megbomlik a triumvirátus és felszáll ezer lepke úgyis ő jár rosszul. Közben a közösségi ház udvara kezd megtelni, de a bent zajló Esterházy darab miatt nem lehet kezdeni. Ha ez igy megy tovább, félő hogy összecsapásra kerül sor az egyre idegesebb rockerek és az előadáson ülő 3 virággyermek között. A békülékeny Billed, két bakancsos grupival beszélget, hippi inget vett fel, míg Charlied Hobó óta tudja hogy ez neki sosem állt jól, ezért marad a Marks and Spencernél, különösen miután a VIP szektorban helyet foglal mamája is kiséretével. Javaslom, hogy a dzsekit csak a kisszínpad előtt vegye fel, de Keefed legyint. „Úgy sem tudja melyik a kisszinpad!” Közben Micked is befut, a többiek szemrehányások helyett belevágnának egy rövid hangpróbába, de közben Billed kóborolt el a büfé felé, „What the fuck you are doing man?” helyezi kilátásba híres jobbhorgát Charlied, amit Keef nővére, Dorised hűen tolmácsol ozzi dialektusra. Billed magyarázkodik, a mobil stúdiónak próbált parkolóhelyet szerezni. Charlied kezet nyújt és a béke szent.
Péter Rudged, a turnémenedzser szól, hogy a kezdés tovább csúszik, viszont 10 kor át kell adni a terepet különben a közönség itt marad, és veszélybe kerül a blues legenda, Big Daddy szomszédos koncertje, így húzni kell a műsorból. „Az out of control kimarad” rendelkezik Keefed, Charlied és Micked támogatják. „Mindig én húzom a rövidebbet!” lógatja Billed jellegzetes orrát. „Megkaptad a Crazy Mamát” vág vissza Charlied. Micked most a Beast of Burdent sem sajnálná. Mint mindig, most is Ronnied a mérleg nyelve: „Azt mondom maradjon ki az out of control, de ha nem lesz Beast of Burden és Live with Me akkor már nem mondom”-szól diplomatikusan. Végül az idegek pattanásig feszülnek és nem állapodnak meg semmiben.

A lenyugvó nap fénye söpör végig a szinpadon amikor megszólal az intro zene (track 24) és a Stoned színpadra lép. A satisfaction bevezető riffjei alatt a közönség kemény magja előre lendül, a tetőfok a hangulatra hág és nem is jön le onnan. A Stoned pólós fanatikusok, unokák és nagypapák együtt pogóznak a színpad előtt. A hangzás tökéletes, talán azért is mert Brianed egyszer sem cserél gitárt, végig a hangpróbán belőtt Les Paulon játszik. A Crazy mama premierje jól sikerül, szépen simul a rutinosabb számok közé. Az est csúcspontja számomra mégis az Only Rockandroll, melyet Micked merész húzással „Öcs legjobb emberének” dedikál. Az az érzésem hogy a banda kicsit halk, de a közönség ezt nem bánja. Többször a gazdátlanul hagyott keverőhöz lopakodom és a masternek vélt piros gombokat az ötöstől a tízes irányába pöckököm, de szorgos kezek ezt minduntalan visszaállitják. Nem is baj, a dobhártyarepesztő riffek nem passzolnának a ma este kicsit hatvanas éveket idéző műsorhoz, amely rakétaként ível előre a közönség feje felett, és egyedül a ráadás első felénél torpan meg: „Bob írta a következő számot”-jegyzi meg szellemesen Micked, de az öcsi öcsik nem hallottak Bobról, akinek a szerzeménye most kissé enerváltan szól, mintha magának írta volna, Keefed gitárja hamis, nincs ideje cserélni, Brianed herflije bántóan nyekereg, Charlied pedig a szeme sarkából az öltöző felé sandít. A Jumping Jack Flasht viszont Keef sosem tudja elrontani, és a közönség önkívületben ugrál. Hiába: amikor a tüzijátéknak vége, könyörtelen roadok már szedik is széjjel a cuccot, Charlied a szinpad mögött a Gipsyed Kings egyik énekesnőjével flörtöl, Micked pedig a várakozásoknak megfelelően elhagyta Öcs légterét. „Csak tudnám a wah pedált mi a fasznak vettem!” dünnyögi Ronnied az orra alatt majd Kate Mossed bokája után nyúl.

Nick Kend, 2004, Öcs, Rolling Stoned Magazined