Garázsban a Fonográf (2004)

Belógni a próbára…azóta foglalkoztat ez a gondolat, amióta a Rolling Stones próbáiról készült felvételeket láttam. A stadionrock megteremtői egy poros connecticuti tornateremben készültek 1994/95 ös világkörüli turnéjukra, többszáz szám közül válogatva a 2 és félórás müsorhoz. Jaggerék bordásfalak és ventillátorok között, erősítőiken kávésbögrékkel izzadtak odabent, miközben kint a rajongók füleltek és másnap közvetítették a hallottakat a levelezőlistákon, aztán a koncerteket is sorban azoknak akik nem lehettek ott.

TÉppen ttíz évet vártam, hogy láthassam a Rolling Stonest, de a Fonográfhoz ez kevésnek bizonyult.

 Azóta hogy 12 évesen megvettem életem első lemezét, a Jelenkort 90 forintért, és minden sort elolvastam,ami Szörényi készülő búcsújáról megjelent a sajtóban a régen elfeledett Illés többször is feltámadt, de a Fonográf reneszánszára húsz évet kellett várni. Nem is olyan sokat, tekintve, hogy az Illéshez mérhető fénykoruk sosem volt – kész csoda, hogy a magyar rock „keresztanya” Rosta Mária üzleti lehetőséget látott az újraegyesítésben, és ehhez férje Szörényi Szabolcs mellett partner volt az egész zenekar. Németh Oszkáron és Móricz Mihályon nincs mit csodálkozni – jónevű session zenészek voltak ők a Fonográf előtt, és igazából a Fonográfban is azok maradtak, Tolcsvay és az Illésből kivált triumvirátus mellett. Szörényi 84-es búcsújával nyilvánvalóvá vált, hogy „rocksztár” státuszuk és karrierjük végetért – pedig talán ők értékelték ezt a legtöbbre közülük. A többieknek addigra ez kevés volt, önálló estekben, színházban, operában látták önmaguk kiteljesítésének lehetőségét, mert tudták, hogy a rockban elérték már, amit lehetett. Míg Szörényi Szabolcs egyszerűen nyugdíjba vonult, ez a két vérbeli muzsikus maradt, és azt csinálta, amihez a legjobban értett, és ami nélkül, úgy látszik, élni nem tudott: kocsmákban, klubokban és fesztiválokon játszották a country rockot, tíz év országos ismertség és hét lemez után, ha kellett, harminc embernek. Szárazon tartották a puskaport, a Fonográf dalait játszották, és egykori sikereikről álmodoztak –ahogyan ezt gyönyörűen megfogalmazták „nekünk újra szállni kell” című dalukban.

Talán Tolcsvay az egyetlen, aki jelentőset alkotott a Fonográf előtt, és után is, mégis, legismertebb dalai ebből a korszakból származnak, és ekkor ismerte meg az ország komolykodó, intellektuális figuráját, amely korábban nem volt jellemző a rockzenében. nemcsak soha nem tagadta meg a Fonográfot, de új hangszerelésben kiadta ekkori dalait Fehérzaj címmel, T-Monográf néven jelentetett meg új dalokat Sziámival közösen, illetve többször adott olyan nyilatkozatot, hogy örömmel játszaná ezeket közebn szétszóródott egykori társaival is, ha sikerül megbékélniük.

Bródyn gondolom ez sohasem múllott, szövegíróként tízévi munkája maradt parlagon, emellett az időközben joviálissá szelídült fenegyerek sohasem mondott nemet akkor sem, ha cifraszűrben kellett Illésékkel magyar nemzeti beatzenekart alakítani, pedig ez bevallottan nem az ő világa volt.

Az igazi kérdés Szörényi Levente, aki politikai és filozófiai ébredése után kerek perec megtagadta a nyilvánvalóan nyugati mintát követő country and eastern stílust, melyet gyakorta sajnálatos kitérőnek állított be a magyarságot mindvégig szem előtt tartó művészi pályáján. Hogy miért, relytély, a sikertelenség önmagában nem magyarázat, hiszen az István a király nyomán született nagyszábású történelmi misztériumjátékai sem találkoztak a tömegek ízlésével. Így történt, hogy miközben szinte a hetvenes évek összes, a Fonográfnál kevésbé sikeres formációja újra összeállt, hogy utólag és megteremtse saját legendáját, nem is beszélve az Illésről, amely „még egyszer utoljára, társadalmi nyomásra” vagy ötször színpadra lépett, a Fonográf esetében Szörényi erre nem volt hajlandó – eddig. Sokan emögött politikai összeférhetetlenséget sejtettek , mások szerint a már inaktív zenészek számára az Illéshez mérten is túl nagy kihívást jelentett volna a produkció. Akármi is volt az oka, úgy látszik, most veszített fontosságából, mert 2004 június 4.-én, húsz évvel utolsó, és harminc évvel első fellépése után, hajlandó volt színpadra lépni a Fonográf.

Késő este kaptam a hírt, Pepperstől, Magyarország egyetlen elhivatott Fonográf kutatójától, hogy az öregek a körcsarnok egy lepattant raktárában próbálnak, ahogy azt kell. Pontban 12 kor közelitettem meg az objeltumot, a bejáratot nem volt könnyü megtalálni, de mentem a fülem után. Épp a Levél A távolból akkordjai szürődtek ki a gömbölyü falak mögül, „slágerrádió feeling” - gondoltam kicsit csalódottan–de rögtön utána a felismerés következett hiszen hoppá…ez nem a slágerrádió! Ez most valami más- a fickók bent ülnek és próbálják azt a számot amit „Magyarországon mindenki ismer, aki valaha gitárt vett a kezébe”.

Ellenőrzés nuku, a portás érdektelenül bámul maga elé és balra mutat, a folyosó végén a zene irányában a bezárt ajtó előtt már toporog néhány ember. Gyors bemutatkozások „honnan jöttetek? Blikk..Hirtévé…és te?”- Kérdezi valaki.”Ööö..Fonográfia, nem ismered” motyogom zavartan. „te csinálod a weblapot? Kérdezi a hirtévés csaj, de sajnos ki kell ábrándítanom, a bezárt ajtó felé mutatok, amely mögött már feleheően reggel óta jegyzetel Peppers. Az ajtó előtt egy ősz hajú, szakállas fickó hallgatózik megilletődve, kezében mikrofon. Valószinüleg ugyanolyan álriporter, mint én magam. Az ajtó zárva, mindannyian a szám végét várjuk, hátha akkor történik valami, „nem kell nekem hogy válaszolj…” –hangzik bentről. „be akartok menni? Most? Én megvárnám a szám végét.” Próbálkozik a szakállas, de a Blikkes különitmény nem szívbajos, dörömbölnek az ajtón és az ajtó kinyilik, mi pedig beszivárgunk a szentélybe a paparazzik nyomában, a fiúk közben befejezik a dalt.

Szörényi Szabolcsot látom először, ő az aki létrákra mászik és hanyattfekve szokott kalimpálni a lábával, közben viccesen mély hangja van. Sokáig volt szilárd meggyőződésem, hogy a Vén vagyok akér a föld-et Sinkovits Imre énekli! Most papucsban ül és görnyed a hatalmas fender jazz bass súlya alatt ez a kétségkivül nagypapakorú, apró ember, ahogy az lenni szokott életben feleakkora mint ahogy elképzeltem. Gyürött fáradt arccal nyögve feláll és a derekát tapogatja. A kalimpálás feltehetően elmarad majd, az első benyomásom az, hogy unja az egészet, de hamarosan kiderül, hogy ő a főszervező. „A fiúk azt kérik hogy egy számot játsszunk el kétszer a vágókép miatt!” segít a tévéseknek, akik később két számot kérnek „Két számot kétszer játszunk!”-helyesbít engedékenyen Szabolcs. „Ne mindjárt három számot háromszor?”-méltatlankodik Bródy a sarokban, és ettől az az érzésem, hogy a pokolba kívánnak bennünket. A hír tévés kiscsaj közben megkörnyékezi Leventét, aki eddig morcosan hátat fordított a betolakodóknak. „Ismerem a céget, szoktam nézni, de ezt most ne.. később, talán később...” Szabolcs jóval készségesebb: „Persze, mindenkivel fognak beszélni, a próba után elintézzük”. A dobok mögött régi ismerős, Szörényi Örs feszülten figyel, mintha ő lenne a házigazda. „Szóltam a légkondicionálás miatt, nem megy!” – tárja szét a karját. Nehezen tudom beazonosítani az egykori bőrdzsekis, fejpántos tinibálvánnyal, aki azt énekelte hogy „ez az életem”. Nemhogy sztárnak, de igazából nem is látszik zenésznek. Jobban hasonlít a Búcsúkoncert fináléjában doboló megilletődött fiúra, most sincs könnyü helyzetben: Tolcsvay, Németh Oszkár és persze a „Fater” minden alkalommal szóváteszi, ha valamit elront. Az újságíróktól kért golyóstollal jegyzeteli a kiállásokat.

Németh Oszkár rózsaszín ingben, gondterhelten járkál, ennyire komolynak még sosem láttam, nyoma sincs a a NoComment koncertekről ismert poénáradatnak. „Persze, megváltoztunk.”-mondja egy riporternek „Én kicsit gyorsulok, a Szabolcs meg lassul, terelgetjük egymást.” Móricz Misi zenekarvezetőből visszatért a régi untermann szerepbe. „Itt nem ez a hangzás volt, mást szoktál” – mondja Levente, de Misi úgy látszik nem bánja, engedelmesen keresgél az effektek között. Tolcsvay Laci kicsit pocakot eresztett, de láthatóan ereje teljében van–ő a leglelkesebb, sokat mosolyog és felszabadult. „Nagyon élvezem a próbákat, várom a koncertet, én azért bízom benne, hogy nem ez lesz az utolsó!” Szörényi Levente viszont konzekvensen és mereven elzárkózik a folytatás lehetősége elől „ne várjátok tőlem, hogy be legyek zsongva, tudom hogy lesz koncert, kimegyek a színpadra, egszercsak vége lesz, aztán hazamegyek. Én már szivesebben vagyok a szőlőben, mint színpadon.” –a bulvárlapokból már ismert verziót mondja, épp csak azt nem teszi hozzá, hogy kizárólag a pénz miatt csinálja. Épp azon morfondírozom, hogy egyetlen koncerten lehetetlen annyit keresni, ami megérné neki ezt a cécót, amikor hallom, hogy Levente új oldalról közelíti a témát. „Sokat fejlődött a világ, és úgy érzem, nem tudjuk már ezt a műfajt azon a színvonalon folytatni, ahogyan szeretném.” Az előzőekhez képest ez jóval őszintébben hangzik, olyannyira, hogy Levente gyorsan bele is vág a tavalyi Wass Albert project témájába. Szemlátomást szívesen eljátszik azzal a gondolattal, hogy ő itt az outsider, kedves vendég, de amikor a próba elkezdődik, egy pillanatig sem kétséges, hogy ki a főnök. A maximalizmus úgylátszik megmaradt, leállítja a számot instruálja a többieket, akik fegyelmezetten követik minden mozdulatát. Hihetelen amint a Németh Oszkár, maga is zenekarvezető vagy a Fonográf óta önállóan is sztárrá érett Tolcsvay fél szemüket mindig Leventén tartják, hogy egyetlen intésére leálljanak vagy belépjenek–és teszik ezt boldogan és lelkesen a morcos kis ember kedvéért, aki még mindig nem akasztja nyakába az elektromos gitárt, most éppen egy hegedűt vesz kézbe a Vidéki Kislány kedvéért (szóval mégis ő játszotta a Búcsú fergeteges hegedűszólóját) Elképesztő érzés először hallani a Fonográfot élőben, de nem szabadulunk a slágerrádió feelingtől. Az egyik szünetben a banda Levente köré szerveződik egy csoportképhez „Mert itt vannak a legszebb gitárok!” hízeleg Bródy.

„Mutasd meg az új gitárodat, Levente” kérik a többiek, Levi szabódik kicsit , de megmutatja a natúr diófa színű elektroakusztikus Takaminét. „Az Oroszlán már lefényképezte délután”-teszi hozzá. Valamit a gitárosoknak: az állványon lóg még egy valószínűleg nyilt hangolású Washburn akusztikus gitár, de mellette a titkos reménység, a jól ismert balta formájú elektromos gitár, a Breadwinner Deacon azt sejteti hogy rockzenét is hallani fogunk. De egyenlőre jön az első villamos, Levente kedvenc utazás-a és lemegy rendben a jöjj kedvesem. A banda együtt, a vokálok szépen szólnak és Levente hangja a helyén van- mégsem hagy békén egy érzés, hogy itt feldolgozásokat hallunk korrekt minőségben. Kérdésünkre, hogy rockzenére vagy unplugged koncertre számítsunk, mind Tolcsvay mind Levente értetlenkedve felel, bennük ez nem válik ketté, csak a Fonográf zenéjében gondolkodnak. „Még nem tartunk ott, de a majd a végén lesz egy teljes elektromos blokk is.” A zenészek a melegre panaszkodnak, és kinyitnak egy nagy duplaszárnyú ajtót a stadion udvara felé. „Nem fog ez kihallatszani? Nem lesz ebből baj?” aggódik Szabolcs. Miért lenne baj? Egykor new orleansi bandák teherautó platókon járták körbe a várost hogy egy-egy nagyobb koncertjüket beharangozzák, Példájukat követte már számtalan banda, elképzelem, hogyan fogadná a nagykörút a Fonográfot? Levente egy rádiósnak nyilatkozik, az első kérdés után az Illésre tereli a szót. Mögötte állok és hallgatózom, az erősítőjén zacskó negró, szacharin és pohár víz, talán a torkát kíméli. Hirtelen a nyakához kap és félig hátrafordulva rámszól: „Az egyik ajtót be kéne csukni!”-nem vitás hogy a személyzet tagjának vél, de teljesítem a kérését. Szendvicseket és vizet hoznak, meglep hogy a bandát ilyen diétára kényszerítik a körülmények. Nagy a kísértés, hogy lenyúljak egy vizet, de megállom, mert a zenészek panaszkodnak. „Örsi, fogytán a víz. Szerezz még kisvizet. Hozzanak amennyit csak lehet” A zenészek az udvaron állnak, nevetgélnek, kicsit osztálytalálkozós a hangulat, de már kezd oldódni. Levente a szendvicsével bohóckodik a kamerának, a többiek közös témát próbálnak keresni. „A gyerek a Mátrix II zenéjét hallgatja” –panaszolja Bródy. „Nem semmi, a Rolling Stones koncert előtt ezt adták be”-teszi hozzá Tolcsvay, majd a közelgő Jethro Tull-ra terelődik a szó. „Ezek tudtak zenélni...még most is megvannak? Hihetetlen.”–mondja Levente. Tolcsvay Ian Andersson mozdulatait utánozza. Szabolcs megtört öregember látszatát kelti, amig ki nem nyitja a száját, onnantól viszont folyamatosan hajtja a többieket. „Gyerünk, munkára, nyomjuk.” Visszaszivárognak a terembe, kevesen maradtunk, de most attól tartunk, a sajtót hamarosan elhajtják a próbáról, ezért megpróbálunk illedelmesen a háttérbe húzódni. Szerencsére erről nincs szó, úgy tünik az egész műsoron végighajtanak. A banda még helyezkedik, a papirok között keresgél, amikor Levente leakasztja az állványról a washburnt és belecsap a Zazi-ba.

Fogalmam sincs honnan a név, ez nem Raymond Quenau Zazija aki veled utazik a metrón, de a lábam földbegyökerezik. Megszólal a Fonográf, pont úgy ahogy mindig képzeltem, hogy hallom egyszer. Levente olyan intenzíven tépi a gitárt, hogy eszembe jut Bródy sztorija a húr nélkül maradt hangszerről. A dobok veszettül lüktetnek, Örs feszülten figyeli Oszkárt és nem marad le egyetlen beat ről sem. Mintha mindenki improvizálna, Tolcsvay lehunyt szemmel herflizik, a zene kezdi megemelni a szobát. Mostmár biztos, hogy nem lesz gond a koncerttel, nekem ez az egy szám már bérlet az élményre. Másik kedvencem az Edison hasonlóan feszesen szól, majd kis lazitás a Sajnálom hogy így esett laza reagge-je és a köszönöm doktor úr. Bródy egykedvüen, de pontosan simogatja a Fender steel gitárt, helyenként furcsa ütőhangszereket is tekerget, majd Levi nyakába kanyarítja a Breadwinnert, és egyenlőre csak ülve belecsap a nagyívü Hét évig tart –ba. Persze a különleges, balta alakú gitárt állítólag arra tervezte az elektroakusztikus gitárjairól híres Ovation, hogy ülve jól lehessen rajta játszani, de kereskedelmi sikert nem arattak vele, a tervezőt még a sorozatgyártás előtt leépítették, és lassan visszatértek a számukra jóval sikeresebb dobgitárok gyártásához, ezért ez nemzetközi viszonylatban is ritka példány. Mi mindenesetre azt várjuk, hogy bármennyire kényelmes is ülve, álljon fel végre Levente és mutassa meg magát ahogy a koncertfilmeken láttuk, kétségkívül a legnagyobb hatású magyar rokcsztárt. A visszatérésben erre végre sor kerül, a vokálok gyönyörüen szólnak (azt szoktuk mondani, a vokál már most jó, kommentálja Tolcsvay), egszer meg kell állni és Levente a dallamot magyarázza. Többször gondolkodtam már rajta, hogyan állítja elő jellegzetes hangzását, amit a Koncert és a Búcsú felvételein hallottunk, milyen effekteket használ. Nos, effektek nincsenek, amit phasernek véltem, a legendás Roland Jazz chorus erősitő Chorus-ából származik. Nem tudom a Breadwinner jellegzetes hangja mennyiben járul ehhez hozzá, de ez volt az első aktív pickupokkal szerelt elektromos gitár.

A következő számban egy Cry Baby wah pedál is előkerül, furcsa az attila és a veled uram szerzőjét Jimi Hendrix pózában pumpálva látni, de a látvány autentikus. Valamelyik szám végén összenevetnek Tolcsvayval: „a refrénben mindig hamarabb akarok belépni.” „Hát lépj be hamarabb” „Nem, csak megszólal bennem a kisördög, hogy lépj be, de tudom hogy nem szabad. Félek hogy elrontom, ahogy egyszer a Little Richardban.

(...)