The Rolling Stones, "Bridges to Babylon", Flugfield, Wienerneustadt Ost, 1998

A Rolling Stones 98 nyarán a várakozásokkal ellentétben nem jött el Budapestre hogy a Bridges To Babylon címû mûsorát bemutassa, az Ausztriai Bécsújhelyre viszont igen, ami Soprontól csak harminc kilométer, így nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar piacot sem hanyagolták el egészen. 

Mivel soha nem mulasztom el az alkalmat, hogy a Rolling Stonest láthassam, a jegyet már akkor megvettem, amikor elõször hallottam a koncert hírét, de ez felesleges sietségnek bizonyult, mert késõbb jóval olcsóbban árulták. Hétfõn még megnéztem a Deep Purple–t, mert barátomnak és teniszmesteremnek, Viktornak felelőtlen ígéretet tettem arra, hogy ha elkísér Bécsújhelyre, én is megnézem kedvenc bandáját. 

Titokban arra számítottam, hogy talán mégis megúszom valahogy, ezért jegy nélkül indultam el a Kisstadionba. Nyolckor találkoztunk Viktorral és brazil barátnõjével, Priscillával a Deák téren. Priscilla egybõl szimpatikus lett, amikor kiderült, hogy több Rolling Stones koncerten is volt már odahaza. A koncertnek elvileg hétkor kellett volna kezdõdnie, ezért Viktor már elég ideges volt. 

– Ha öt perccel késõbb jössz, nem vártunk volna meg... 

– Nyugalom, úgysem kezdõdik pontosan. Különben még jegyem sincs. 

– Biztos hogy kapsz, a Black Sabbath elõtt is lehetett kapni. 

– De ha mégsem, odakint megvárlak benneteket...  

– Inkább amiért ilyen rendes vagy, hogy elkísértél bennünket, én neked adom az enyémet és bementek ti a Priscillával... 

Erre végül nem volt szükség, a stadionnál gond nélkül vettem jegyet, ráadásul olcsóbban mint õk elõvételben. Amikor besétáltunk a betonra, a Deep Purple épp elkezdett játszani, kár volt a sietség. Mivel tökéletesen világos volt, tüzek sem csaptak ki sehonnan, és kényelmesen elõre tudtunk sétálni, bátortalanul megkérdeztem Viktortól: 

– Ez már az? 

– Ez már az!! Ez a kedvenc számom... Szambázni kezdtek Priscillával, de én sajnos nem nagyon ismertem a számokat így nem tudtam beindulni, egészen az Into the fire–ig. Ez rajta volt egy jugoton lemezen, amit már régen elajándékoztam. „Into The Fire!”–ordítottam Viktorral, és egyre jobb kedvem lett, talán a söröknek köszönhetõen is, amiket Viktor közben szállított. Közben mint egy rossz férj, már Bécsújhelyre gondoltam. "Ott nem lesz ilyen gond, hogy nem ismerem a számokat...” 

Aztán egy lassú blues következett, a When the Blind man cries „A kedvenc számom”–ordította Viktor a fülembe. Tényleg nem volt rossz. Az igazat megvallva elég tisztességesen játszottak, bár végig hiányoltam a show elemeket. Az énekes, Ian Gillan nagy melák pasas, szinte egyáltalán nem mozgott, ráadásul sötét trikója miatt teljesen beleolvadt a háttérbe. A basszusgitáros kockás sapkában, lehajtott fejjel nyomta. A dobos, Ian Paice „A kedvenc dobosom” (Viktor) lehetetlenül sokat szólózott, és mindenféle kivehetetlen ritmusokkal kavart. Nem egy Charlie Watts, az biztos. Nekem legjobban a billentyûs, Jon Lord tetszett. Az egyetlen akinek jellegzetes feje van (hosszú õsz haj, bõr baseball sapka) közülük. Hammond orgonáján szép templomi futamokat játszott, majd zongorára váltott a keyboardon és egy hosszú klasszikus introval vezette fel a következõ számot. 

– Látod ,van itt klasszikus zene is...–mondta Viktor Priscillának, aki egyébként újságíró egy klasszikus zenérõl szóló magazinnál, de ezen csak cinikusan mosolygott. Jött a Smoke On the water, erre már tényleg ugrálni kellett, nem csak színleltem az orgazmust. Viktor éppen kiment sörért, csak a végére ért vissza. 

– Nem szeretem ezeket a menõ számokat–mondta fanyalogva. – Na, csakhogy vége van! –  A ráadás a Fireball volt
– Na tessék..–jegyezte meg Viktor, aztán már takarodtunk is haza. 

De elõbb még irány a T–Shirt–ös bódé. Sajnos épp Viktor orra elõtt adtak el egy szép feketét, ezért aztán egy elég ronda zöldet vett, amin nem is volt felirat, csak a zenekar monogramja. Volt egy egész jó sötétkék „Time Machine” felirattal. 

– Nem szeretem az ilyen nagy feliratosat, hogy rá van írva a hátamra „Deep Purple” 

– De a másik akkor is jobban nézett ki... 

– Veszek még egy bögrét is.. 

Végül Priscilla megvette neki a kéket is, így elégedetten indultunk haza. 

– Hogyan értékelitek egytõl tízig? – kérdezte Viktor, ahogy a Keleti mellett ballagtunk. 

– Jon Lord 10, a többiek 5 körül...–feleltem. Ezzel sikerült felbosszantani. 

– Ne hülyéskedjünk már..–azzal elsorolta az õ pontjait. Mindenki nyolc és tíz között kapott, kivétel persze Lord, akinek mindössze hárommal kellett beérnie. 

– A zenekarnak 9, a társaság 10! –szögezte le Priscilla, és ezzel egyet lehetett érteni. 

Ezután elmentünk még az Erdős caféba az Astoriánál, és Viktor meghívott egy Hooch–ra, amirõl addig nem is tudtam, hogy mi. A beszélgetés során kiderült, hogy Priscilla érdeklõdik az építészet iránt. Meglepett, hogy Brazíliában is hallottak a reneszánszról, sõt Priscilla nem hogy hallott, de kedvence Brunelleschi. Szégyenkezve gondoltam rá, hogy néhány éve még fogalmam sem volt hogy mi fán terem a az olasz reneszánsz mester. 

Másnap amíg Viktor dolgozott, elvittem várost nézni. Leginkább az opera érdekelte és hamarosan már képes volt felismerni az Ybl tervezte épületeket. Viktorral még teniszeztünk egyet, Priscilla a bírói székbõl fényképezett bennünket, aztán én elutaztam Évával Sopronba. 

Eddig mindig együtt voltunk koncerten. Két Rolling Stones, két Mick Taylor, Lou Reed, Nick Cave, U2, Marianne Faithfull és ki tudja mi még a hátunk mögött van. Ez volt az elsõ eset, hogy más is csatlakozott hozzánk, Viktor személyében, akit ígérete kötelezett arra, hogy London után most Ausztriában is megnézze a Stonest. A bátyám egy kollégiumban szerzett nekünk szállást, lepakoltuk a cuccunkat, majd kimentünk Viktor elé az állomásra, mert õ késõbb jött utánunk az Intercityvel. 

Sétáltunk egyet a városban, majd leültünk a fõtéren a szentháromság szobor alá. Körülöttünk gyerekek játszottak és békés járókelõk sétáltak. Egyszer csak egy autó hajtott keresztül a téren, majd egy nõ elkiáltotta magát.. 

 – Köszönjük szépen, ennyi!– és mindenki abbahagyta amit éppen csinált és elindult haza. Kiderült hogy egy filmforgatáson statisztáltunk éppen. 

 –Benne leszünk a filmben? – kérdeztük a rendezõt. 

– Hát esetleg a könyököd igen.... 

Ez is valami, legalább mostmár halhatatlanok vagyunk tényleg. Elmentünk még a Cézár pincébe egy kis borozásra. Szerencsére itt enni is lehetett, ettünk Viktorral egy „Cézár -tálat” valamint legalább három kancsó bor elfogyott. Persze megint a zenélésrõl beszéltünk, de már nem emlékszem hogy pontosan mit. 

Másnap egy kicsit korán indultunk el a koncertre, de az öltözködéssel sikerült utolérni magamat. Mit vegyek fel? Stones pólót? Esetleg mást? Esni fog? Melegem lesz? Hol fogunk aludni? Ilyen kérdések motoszkáltak bennem, de végülis néhány órás töprengés után sikerült elindulni. Igaz, az elsõ sarokról vissza is kellett fordulnom, mert otthon hagytam minden pénzemet az egyik gatyacsere során. Az állomáson kiderült, hogy van egy külön Stones vonat, ami a koncert után vissza is hoz bennünket, viszont még két óra múlva indul csak. Nagy volt az öröm, nem kell Ausztriában éjszakáznunk, és még tudunk egy kicsit várost nézni. Felmentünk a tûztoronyba, ami Viktornak annyira tetszett, hogy egyáltalán le sem akart jönni. Miután megállapítottuk a legfontosabb városok, Budapest, Szolnok, Budafok, Barcelona, London és Rió irányát, még játszottunk egy kicsit az óraláncokkal, majd irány Bécsújhely.

A vonaton volt egy kis gond, nehezen tudtuk magunkat megértetni az osztrák kalauzzal, de végül hála az én lélekjelenlétemnek a jó helyen szálltunk le. Bécsújhelyrõl egy másik vonattal mentünk tovább a régi repülõtérre. 

– Az ott a színpad!–mutatott Viktor egy hatalmas acélhegyre. 

– Dehogy... az valami hangár szerintem...vagy valami siló... 

– Micsoda? Ez egy színpad, nem látod? 

– De én már láttam videón, és nem volt ilyen barom nagy... 

Pedig mégiscsak az volt. Megállt a vonat, és leszállt mindenki. Felszálltunk egy Stones Ticket feliratú mikrobuszra abban a hiszemben, hogy ezzel megyünk tovább. Legnagyobb meglepetésünkre jegyeket nyomtak a kezünkbe, és letereltek a buszról. 

–Mi?..de nekünk már van jegyünk! – tiltakoztam.

–Ne szólj semmit, majd eladjuk...– csitított Viktor. 

Próbáltam különbségeket felfedezni a régi és az új jegy között, de nem ment. Hátha mégis hamis? Amíg ezen tipródtam, Viktor már el is adta az övét. Ötszáz shilling! Ezen vehetnék egy pólót, de mi lesz ha közben elfoglalják a jó helyeket? Végülis nem üzletelni jöttem, viszont három éve várom, hogy újra láthassam a Rolling Stonest. 

Egyszer csak tényleg ott álltunk, szemben a színpaddal. Kétoldalt hatalmas bambuszfejû oszlopok a hangszórók, közöttük irdatlan aranyhíd feszül, rajta arany drapéria lóg, ráncai több méter mélyek is lehetnek. A színpad elõtt kifutó, mélyen benyúlik a tömegbe, végén kis színpaddal, rajta fóliával letakart dobfelszerelés. Szóval így állunk? A kis színpadot háromszög alakban kerítések kötik össze a naggyal, lerekesztve a színpad közeli területet. 

– Lezárták, már nem tudunk bejutni! – mondja Éva, de én megláttam a rést a pajszon. 

– Ott a szélén, arra megy mindenki, próbáljuk meg! –  Elindulunk, de Viktor még T-shirt–öt akar venni. 

– Hova rohantok? – kérdezi, és már kezd az idegeimre menni. 

Azért kinéz magának egy piros baseball mezt, rajta a Stones 98 felirattal. Szerencsénk van, bejutunk a bermuda háromszögbe. Megpróbálunk annyira előre nyomulni amennyire lehet, a korábban érkezők szemrehányó tekintetével kísérve. 

Megállapodunk a színpadtól hat nyolc méterre, jobb oldalt középen. Ez a Keith-sarok és innen még látni a Charlie–t is. 

– Még négy óra van a koncertig! – förmed rá Évára egy vékony, szigorú tekintetű fickó, aki a színész Kaszás Gergőre emlékeztetett. 

– Valami probléma van? – kérdezek rá fenyegetõen. 

– Igen, van, az hogy tolakodtok. Ne érjetek hozzánk!

Kényelmesen kinyújtózva üldögélnek a földön, viszont elõttük már mindenki áll.

– Nem érdemes velük foglalkozni. – legyint Éva. Viktor folyamatosan nyüzsög.

– Figyeljetek, fogjátok meg a zsákomat, elmegyek vécére. 

– Gondold meg, nem biztos, hogy vissza tudsz jönni.. 

– Dehogynem. 

Nemsokára tényleg visszajön, de addigra már sokkal többen vagyunk, nemigen jut elõre. Tíz méterrõl integetünk egymásnak. Próbálom kapacitálni, hogy tolakodjon elõre, nem nagyon szeretném, ha a nyakamon maradna a hátizsákja, de ez most reménytelennek látszik. Végül mégis megérkezik. 

– Igazatok volt, hogy elõrejöttetek, onnan hátról nem sokat látni. Most már nem engednek be embereket, csak ki. 

– Pólót nem vettél?

– Ááá..ezer shilling!! Nemsokára Viktor leül, és szóba elegyedik az elõbbi magyarokkal. Mi is leülünk, Négyen vannak, a hangadót Árpinak hívják egy másik srác, Dénes, félig alszik, plusz két unottan tekintgető barátnő.

– Első koncerten vagytok? – kérdezi Árpi.  

– Ezen a turnén igen. És ti? 

– Mi már voltunk Amszterdamban és Münchenben. Meg Nürnbergben. És mentek még valahova? 

– Nem. – mondja Viktor – Illetve õk még mennek Zágrábba.. – mutat ránk Évával.

– Mi még megyünk Mannheimbe, Brémába meg Berlinbe, meg persze Zágrábba. 

– És elõször vagytok Stoneson? 

– Nem. Már láttam õket kétszer Londonban – mondja Viktor – Az Urban Jungle és a Voodoo Lounge–turnén.
– Londonban, a Wembleyben 95-ben. És persze Budapesten, a Voodoo Loung-on.– teszem hozzá az igazságnak megfelelően. Valamivel nagyobb tisztelettel néznek ránk. 

– És melyik tetszett jobban? – a kérdés Viktornak szólt, nekem nincs összehasonlítási alapom.

– Nekem a Urban Jungle sokkal jobban. És nektek? 

– Nekünk a mostani. – szögezi le Árpi

Eldicsekszem vele, hogy megvan már a jegyünk a jövõ évi Wembleyre is, de lehet hogy el sem megyünk. Árpi rögtön hangnemet vált. 

– Mennyiért adjátok el? 

– Neked soha – mondja Éva félhangosan 

– Még nem döntöttem el. Akkor diplomáznék, de lehet hogy mégiscsak elmegyek... 

– Felírom a számodat  – Mondja Árpi, Viktor kárörvendõen mosolyog. 

– Sajnos nem tudom, mert el fogok költözni, de... kérjétek meg őt – mutatok Viktorra, aki erre elsápad –Nekem is õ vette a jegyet...gyakran jár Londonban!

Már keresik a papírt és ceruzát amíg Viktor valami kamu telefonszámot makog. Közben elkezdik az elõzenekarok, elõször egy britpop társaság, megjelenésük a korai Stonest idézi, Brian Jones fizimiskájú gitárossal, Ed Sullivan-show mozgású énekessel. Azzal együtt tűrhetõek. Fõleg az utánuk jövőkhöz képest. 

A Paradise Now osztrák banda, kopasz faszi énekel benne, kicsit Bonósan, néha Cranberries-esen. Nekik már egy két fényeffektust is szabad volt használni. Úgy tűnik végtelen hosszú ideig játszanak, de mégiscsak befejezik egyszer. Hosszú szünet következik. Éva már kezd türelmetlen lenni. A Stones-roadok elözönlik a színpadot, vannak vagy ötvenen, fekete cuccban, oldalukon rádiók lógnak. Ponyvát terítenek a dobok fölé, majd meggondolják magukat és leszedik. Felmásznak a hatalmas díszletre, majd elõkerülnek a kameramanok is. Egy ideig semmi nem történik, és már-már azt hisszük, hogy kezdõdik, amikor Viktor a kameramanra mutat. 

– Amíg ez a pacák itt ilyen nyugodtan ül, és cigarettázik, nem fog történni semmi. 

Ez logikusan hangzik. Késõbb kiderül, ilyenkor a kisszínpadot szerelik. Már már beletörõdünk, hogy itt fogunk megöregedni, amikor hirtelen elsötétül minden. A közönség felzúdul. Hatalmas kavarodás támad, úgy tűnik mindenki felállt, így sikerül egy kicsit elõbbre jutnunk. Viktor lemaradt, új barátaink is hátunk mögé kerülnek. 

Egy termetes amerikai nő kerül mellénk, egyik kezében fényképezõgép, a másikkal szüntelenül mutogat, miközben társának, egy magyar akcentusú göndör szőke fiúnak (Rekorder Gábor!!) magyaráz. Dobok döngenek, fémes hangok pattognak, majd mennydörgés közepette a függöny felgördül. Ovális kivetítõt látunk, rajta a világűrben szélzúgás közepette közeledõ fénypontot.

Lélegzetvisszafojtva várom hogy mi történik, de nem tudok tovább a képernyõre nézni, hiszen még mielõtt bármi történne, cigarettázva kisétál a színpadra Keith Richards, megáll legelöl és vigyorogva bámul az örjöngõ tömegbe. Úgy érzem a szívverésem megduplázódik, Keith eldobja a cigit, türelmetlenül felnéz a kivetítõre, és a húrok közé csap, nem várja meg hogy a lángok kicsapjanak, felhangzik a rock három legismertebb akkordja...Satisfaction! 

Mick Jagger is elõkerül, mint egy idegbeteg ugrál az emelvényen, a többieket nem is látom. Bőrdzsekiben, sárga ingben rohangál fel alá, lehetetlen szem elõl téveszteni. Nyomja az öreg 1965–ös szöveget, a mosóporreklámokról és a kereskedelmi rádiókról, amit egy kis fáziskéséssel mi is kezdünk már kapisgálni.

"Nem tudok kielégülni, amikor vezetem az autóm, és jön egy fickó a rádióban, ontja rám az érdektelen információt, aminek fel kéne izgatnia, de nem tudok kielégülni,hiába is próbálom ..És amikor nézem a tévét, jön egy pasas és magyarázza, hogy milyen fehérek lehetnek az ingeim, De hát nem is igazi férfi az ilyen, mert nem ugyanazt a cigit szívja mint én... ...nem lehetek elégedett..nem tudok kielégülni... "

Mire a következõ szám elkezdõdik, már Viktor is itt van mellettünk, hasán a hátizsákkal. 

– Na milyen? – kérdezem elragadtatva 

– Hát..nem rossz. 

Ártatlan kis dal jön, a Let’s spend the night together, a kivetítõn fekete fehér képekkel, mintha egy öreg filmhíradót látnánk megelevenedni. Annak idején Ed Sullivan mégis túl erõsnek találta, hogy „Töltsük együt az éjszakát”címét, ezt keményen megcenzúráztatta, míg az elõzõ dal vígan lemehetett a showjában, hiszen csak a mosóporról szólt. 

– Jó estét Ausztria.. – nyögi Mick németül. – Nagyon kedvesek vagytok, bárhonnan is jöttetek, Ausztria, Magyarország, Szlovákia...most egy új számot játszunk ...

És jön a Flip the switch, nekem úgy tűnik,  õsrégi daluk, nem nagyon üt el az előzõ kettõtõl. Ördögrõl és pokolról van szó, kicsit új megvilágításban. 

"Nem fogok a pokolban égni, megkóstoltam az ízét, és jól ismerem már
a porhüvelyem a kukacoké lehet, de én a másik cégnek dolgozom..."  

Ezután Keith sétál elõre, kezében öreg B.B.King stílusú Gibson, és valami furcsa dolgot bontogat, de mi lehet ez? Gimme shelter 

"Tûz söpör végig az utcánkon,  éget, mint egy vörös szénszõnyeg,
 az õrült bika eltévedt, háború, testvér, innen épp egy lövésre...csak egy lövésre" 

Lisa Fisher kiereszti a hangját, de az egész olyan valószínűtlen, itt nincs háború, nincsenek menekültek, mindenki vidám, hogy hallhatja ezt a régi kedves dalt. Megörülök, mikor Ronnie elkezd szólózni, eddig észre sem vettem, hogy itt van, pedig vágja a grimaszokat a kamerába, mint egy kedves régi pajtás.

Bánatos popdal következik, az Anybody Seen my Baby, közben a kivetítõn film pereg a múló szépségrõl, öreg emberek mint maszkot tépik le magukról a ráncos bőrt,  

"Nem látta valaki a babámat?" – kérdezi Mick a metrópénztárban . – "..elveszett, elveszett, és sehol sem találom, már legalább ezerszer hívtam, néha már azt hiszem, csak a képzeletemben létezik.. ...elveszett a tömegben" 

Kicsit csalódott voltam, amikor a kislemez megjelent, nyálas kis popdal, rap betét, technós felhangok, de valami húzósabbat vártam három év szünet után. Most úgy érzem, eddig ezen a koncerten ez a legjobb dal, nincs visszaemlékezés, nosztalgia, filmhiradó, ez a Rolling Stones 1998 ban, és efelől a speciális effektusokkal felturbózott videoklip csak megerősít. 

Ebben a szellemben folytatódik a koncert, You Got Me Rocking,  egy másik dal a kilencvenes évekbõl, emlékszünk még amikor elõször hallottuk két évvel ezelõtt, és ma már tudjuk, semmivel sem rosszabb mint a Jumping Jack Flash 

"Hentes voltam bébi, daráltam a húst 

egész nap fehérben, könyékig a vérben 

Sebész voltam, kezemben remegett a kés 

Összeestem volna, de te felpörgettél 

Hé,hé! Most újra pörgök rád, 

Hé Hé, ha meglátlak pörgök már 

Csatár voltam bébi, a hullámvölgy mélyén

Utcai harcos, a padlóba döngölve 

Azt hittem, eltört a rugó bennem rég 

Kiütöttek mindig, a hetedik menetben 

Hé,hé! Most újra pörgök rád, 

Hé Hé, rádnézek, pörgök már "

Ismerjük a szokásos műsort az Internetről, Az It's only Rock And Roll sitte-on követjük a reviewkat. Ez volt az első meglepetés, de eddig minden a forgatókönyv szerint zajlik, most pedig papírforma  szerint a Saint Of Me-következik

"Szent Pál, a perzekútor, kegyetlen, bűnös ember volt,
Jézus egy vakító villámot bocsátott rá, és ekkor kezdõdött el az élete... .
..de belõlem sosem csináltok szentet"

Csak remélni tudjuk,hogy Mick nem született ilyenformán újjá, csak viccel, amikor azt mondja 

 "...azt hiszem egy angyalt hallottam sírni, ...azt hiszem láttam a könnycseppet a szemében. "

Megénekeltet bennünket, biztosítjuk, hogy nem avatjuk szentté. Már átöltözött a következõ számhoz, de amikor visszajön, még mindig ezt skandáljuk. Egy darabig tűri,majd belekezd az Out Of Control-ba, miközben ezüst kabátot húz. 

"Kint voltam a városban, esett az eső.
Olyan nehéz volt a szívem, ittam megint.
A hídnál álltam, ahol a sötét víz folyik,
régi idõkrõl beszélgettem egy idegennel.
Fiatal voltam,b olond, dühös, hiú, kedves, szerencsés...
Mondd,miért változtam meg?"

Szomorú történet, a szentimentális, nosztalgikus, magányos Mickről, de senki nem akar hinni neki,  nem az õszinteségérõl híres. Még mindig õ a sztár, de a közönség soha nem bocsátja meg neki, hogy annak idején szarban hagyta volna a Rolling Stonest szólókarrierje kedvéért, ezért az ilyen érzelmi kitöréseken legtöbben csak cinikusan mosolyognak. 

A kivetítõn a Stones homepage-ét látjuk, itt lehetett szavazni arról, mi jöjjön most. Nem is igazi szavazás ez, mert valójában csak tizenvalahány szám közül lehet választani, talán ezeket gyakorolta be a Stones a turné kedvéért. Egy ideje már az Under My Thumb nyer, így van ez ma este is. Elõször kezdek gyanakodni, hogy talán manipulálják a szavazást, de Mick meglepettnek látszik. 

– Under My Thumb? Hogy is kezdõdik? Ta-da–da dam dam, ta-da-da dam dam... ...

és így is énekli az elsõ néhány sort, la la lázva. Viktorra sandítok, ez a kedvenc Stones száma, elégedettnek látszik. 

A szám véget ér, de Keithnek még van kedve játszani egy darabig, Ronnie is bekapcsolódik, majd a zongorista, Chuck Leavell kezd improvizálni. Úgy látszik, élvezik, és talán most el lehet nekik hinni, nem volt elõre eltervezve ez a kis jutalomjáték. 

Piros Fender stratocastert hoznak Micknek, és nincs mese, a Miss You következik. Ha Keith kedvence a Jumping Jack Flash, akkor ez Mick választása, nincs kétség. Amióta megjelent 1978 ban, minden egyes koncerten eljátszották, ezt a nyúlós, lihegõs kis diszkó dalt. Eleinte nem is volt vele semmi baj, de az utóbbi években lehetetlenül hosszú, instrumentális betétekkel tarkított miniopera lett belõle, amely alkalmat nyújt minden háttérzenésznek egy hosszú szólóra, Keithnek egy cigarettaszünetre és Micknek egy kis nyalakodásra Lisa Fisher háttér énekesnővel.

Sétáltam a Central Parkban, énekeltem a sötétben,
az emberek azt hitték megõrültem, remegõ lábakkal botorkáltam,
Az utcán az emberek azt kérdezték: „Mi a baj ,fiú?”

Énekli sírós hangon, amíg Lisa sorra járja a többi zenészt, és biztosít bennünket milyen jó fickók valamennyien, az egy Mick Jaggert kivéve. Most Darryl Joneshoz, dörgölődzik,és egy kézmozdulattal félreérthetetlenül jelzi, a fekete fickó jó fickó, amíg Mick vállán a gitár is reménytelenül ágaskodik. Végül utoléri, és miközben Lisa egy lépcsõn ül kacéran, Mick leveszi a cipõjét, messzire hajítja,és a lábát kezdi csókolgatni, majd egyenként szopogatja Lisa lábujjait... Viktornak nagyon tetszik a történet, vigyorogva nézi Lisát, ahogy most éppen Keith körül sündörög... Olyan ez mit egy fordított Othello, egy fekete lánnyal és happy enddel, majd Mick bemutatja a zenekart. 

Legelőbb Lisa Fishert, majd Bernard Fowlert, a másik vokalistát, és Blondie Chaplint akit még eddig nem láttam. Chuck Leavell, a zongorista úgy hajol meg, mintha itt minden róla szólna, de a fúvósok szimpatikusak. Ezután a Rolling Stones, fordított érkezési sorrendben, elõször Ronnie Wood, majd Charlie Watts , és végül Keith Richards, akit nagy ováció fogad, megilletõdötten előre jön, és hálálkodik, Micket el is felejti bemutatni. 

– Oh, köszönöm, kedvesek vagytok, jó, hogy itt lehetek, de végül mindenhol jó... Most egy új számot énekelek, a Thief In the Night-ot. 

"Én tudom hol a helyed és nem mellette
Én vagyok itt kint, baby.
Kintrõl, csak nézek befelé nem tetszene neki egyáltalán nem
ez így van jól tudom milyen érzés .
Itt a sötétben,baby 

Ó, hogy tudnak ugatni a kutyái! Mint éjjel a tolvaj, mint éjjel a tolvaj... elviszem, ami az enyém..."

A hangja szinte suttog, ahogy a soul lüktet körülötte, most látjuk az elõbb bemutatott Blondie-t amint gitározik hátul, és Bernard helyett egy szép szõke lány énekel Lisa–val. Nem értem a nevét amikor bemutatják, két öklével fejére, mellére és csípõjére üt, ahogyan Keith–tõl látta, jelezve, minden a helyén van. 

– Jó ez a szõke is – súgja Viktor, egyetértõen bólintok, még nem tudjuk, Leah Woodot, Ronnie lányát dicsérjük. Keithtõl megszokott rocker, a Wanna Hold You jön, hirtelen nem is tudom melyik albumról, majd beugrik, persze a méltatlanul mellõzött Undercoverről. 

Elbúcsúzik, és sötétség ereszkedik ránk, csak valami füst gomolyog elõ egy sötét lyukból és rejtélyes hangokat hallunk. Nyikorgás, döngés, majd sistergés közepette, a reflektorok kereszttüzében valami megindult felénk, egy fényes acél konzol, hídként ível át a kisszínpad felé. A távolság lehet vagy ötven méter, lehetetlen hogy elérje. De a híd csak jön lassan, méltóságteljesen, domborul a háta és végül megállapodik a kisszínpadon. A zajok elhallgatnak, a hidat kivilágítják, és vidám dixieland zene szólal meg, Cannonball Adderley „a dobverõk” című munkája, nyilván Charlie választása. 

És hihetetlen, közvetlenül a fejünk fölött, jönnek a fickók, egyesével, baktatnak át a hídon integetve, elõször Mick, majd Ronnie és Keith, leghátul Charlie, palackzöld széldzsekije cipzárjával bíbelődve, egyenesen a kis színpadra. 

Tõlünk tisztes távolban, a későn jövők szerencséjére egy Chuck Berry rock and rollt játszanak, a Little Queenie-t, amit utoljára talán a szerencsétlen Altamonti koncertrõl elhíresült 1969 es turnén játszottak, amikor Meredith Huntert, aki talán egy pisztolyt emelt Mickre, a rendfenntartással megbízott Los Angelesi motorosbanda egy tagja leszúrta. Majd jön a Last Time, egy nagyon régi dal, megviccelve azokat akik mindig az utolsó turnét emlegetik.

Ez lehet az utolsó alkalom. Ez lehet az utolsó alkalom, talán az utolsó, nem tudom...

Ki tudja,mennyire gondolják komolyan, mindenesetre a következõ dal, Bob Dylantõl, a Like a rolling stone egyáltalán nem erre vall. 

"Milyen érzés? Egyedül vagy és nem tudod az utat hazafelé,
senki sem ismer, olyan vagy, akár egy gördülõ kõ" 

Akárhogy is van, nagyon jó érzés, annak ellenére, hogy alig látjuk õket, és a hangjuk furcsa módon az ellenkezõ irányból jön mint amerre nézünk. Sötétség borul ránk, esőcsináló hangszerek ketyegnek a háttérben, és a leeresztett hídon a kövek a nagyszínpadra tartanak, ki ki szerényen, vagy vigyorogva fogadva a bókokat. Mick hátul marad, majd vérpecsétes köpenyben, ahogyan Miklós cárt ábrázolják, szambázva közeledik, meg meg fordulva, ujjal mutogatva a közönségre, amíg el nem éri a nagyszínpadot. Egyedül énekli a Sympathy for the Devilt, csak az ördögi dobok kísérik: 

"Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam, a jólét és ízlés embere vagyok
hosszú évek óta itt vagyok már, sok ember hitét és lelkét elloptam,
ott voltam amikor Jézus átélte a kétség és fájdalom pillanatát
Én átkoztam meg Pilátus, megmostam a kezét,és megpecsételtem a sorsát..."

Felsírnak a gitárok, a színpadot kivilágítják, hatalmas felfújható arany színű istennők táncolnak a hangfal hegyek között, ión és korinthoszi oszlopok fölött és az ördög megmutatkozik elõttünk

"Örülök, hogy találkozunk, remélem kitaláltátok a nevem Ami összezavar benneteket, csak a játék természete"

Majd folytatja, hogyan robbantotta ki a nagy októberit, és a blitzkrieget,  hogyan nézte, amint királyaink az általuk kreált istenekért halomra ölnek bennünket, majd még a Kennedy gyilkosságot is magára vállalja, amit velünk együtt követett volna el. Csak arra kér, ha találkozunk vele, legyünk udvariasak, és megértõek, máskülönben a lelkünkkel kell fizetnünk. Mindennek talán volt jelentõsége 1968 ban, amikor ez a dal született, Jean Luc Godard filmjében látjuk is, mennyire komolyan gondolták. Mára viszont csupán egy jó kis funky szám maradt belõle, amire igazán be lehet indulni. Az ördögöt itt Wienerneustadtban, harminc évvel a Kennedyek után már senki sem veheti komolyan, még õ maga sem. 

Miközben ezen gondolkodom, az arany istennõket leeresztették, és már egy jó kis rock and roll, a Tumbling Dice pörög. Azon kapom magam, hogy már alig tudok rá figyelni, számomra a koncert véget ért, elfáradtam. Minden okom megvan erre, hiszen jó öt órája állok itt, minden tagom fáj, és kiszáradt a torkom, de mégis valami lelkiismeretfurdalásfélét érzek. Eszembe jut,hányszor hallgattam ezt a dalt este lámpaoltás után, walkmanemen, azon képzelegve, milyen lehet élõben, amikor a szemem elõtt történik a csoda? 

Hányszor pörgettem viszza a videókazettát, az elejére, nehogy egyetlen kockát is elmulasszak befogadni? Most itt állok, elõttem a Rolling Stones játszik élőben, pontosan ugyanúgy ahogyan a videón, éppen úgy el vagyok ragadtatva, csak éppen az fáj, hogy szinte semmi különbséget nem tudok felfedezni a videó és a valóság között. Az óriási videó kivetítőn Keith rutinosan játszik a kamerának, jobb lábát térdbõl himbálva, a Ronnie "véletlenül" elszakít egy húrt, ahogy minden este és meglepetten néz körül, észrevetted–e. 

Kezdõdik a Honky Tonk Women, úgy ahogyan a filmeken, most is Keith hüvelykujját látjuk premier plánban, ahogy a fotókról jól ismert Telecascert fricskázza, majd odalép a zongoristához, és szemtelenül belejátszik a szólójába, ahogyan már az elõzõ turnén is tette minden este. A Start Me Up  rakétákkal indul és fejezõdik be mint rendesen, a Jumping Jack Flash tízpercnyi szakadatlan darálás, és már csak abban bízom, hogy nincs ráadás. De hiába, ráadás mindig van. Ezúttal, mint mindig, a Brown Sugar 

Dob döng, forr a brit hidegvér a háziasszony ideges, meddig tart ez még?

Üvölt Mick, mintha kitalálta volna mire gondolok, ahogy szaladgál vékony alakja a kivetítõn, egyre inkább úgy érzem, videólejátszást látok, valójában már régen hazament. És tényleg, miközben az újabb ráadást várjuk, ami ha hinni lehet a Charlie dobjai mellet kifüggesztett mûsornak a You Cant Always Get What You Want lesz, helikopter száll föl a színpad mögül, és elhúz valahova a sötétbe, miközben a fekete ruhás roadok újra elözönlik a színpadot.és afrikai zene szólal meg, jelezve mindenkinek, hogy mára véget ért a móka.

Nem kaphatod meg mindig,amit akarsz de ha megpróbálod, néha rátalálsz, és a tiéd... 

A tüzijátékot már nem is látjuk, ahogy törtetünk kifelé a tömegben Viktor után. Ő is kifulladt a finisben.

– Jézusom, már azt hittem el akarják játszani az Only Rock and rollt is.. –mondja szemrehányóan

– Nekem a Miss You teljesen kettétörte a műsort..– mondja Éva.  – Érthető, ő kisebb nálunk, addig is kevesebbet látott, a negyedórás kitérőből a kisszínpadon pedig semmit. Eldöntjük, hogy legközelebb Zágrábban eleve oda állunk.
Nehezíti az előrehaladást, hogy szinte tök sötét van, mindenfelõl emberek jönnek szembe, és ahogy a dal mondja,  No direction home, gurulunk mint a gördülő kõ. 

A kijáratnál új ismerõsünk, Árpi kopogtatja meg a vállamat.. 

– Na, hogy tetszett? 

– Nem rossz. Azért a Voodoo Lounge jobb volt – felelem szûkszavúan, de nem éri be ennyivel 

– Na akkor jövõre...tudod? A diplomavédés fontos dolog!  – Válaszra sem méltatom, egy percig sem gondoltam komolyan, hogy eladnám a jegyeket. Rohanunk Viktor után, aki azt állítja, valahol messze látja a vonatot. Szeretnék egy pólót venni, de kiderül, minden pénzem a legolcsóbbra sem elegendõ. 

Futunk a végtelen mezõn, körülöttünk mindenfelé emberek és sátrak. Kerítéseken ugrálunk át, szemétben botladozunk, és most már én is látom, valahol a távolban vonatok várnak ránk, türelmesen egymás után, hogy elvigyenek innen mindenkit.