Buena Vista Social Club (1997)
Köszönöm mmindenkinek, aki követte grafomán ámokfutásomat ami itt véget ér. Igyekeztem olyan albumokat válogatni, amik nemcsak “formálták a zenei ízlésemet”, hanem szíven ütöttek. Mind így sem férhetett bele, de a többi ezekből többé-kevésbé levezethető. Olyanok a jó zenék, mint az Ezeregyéjszaka meséi, mindről egy másik jut az eszembe.
Utoljára egy olyan albumot választottam, ami szó szerint új világot nyitott ki előttem. Azét a világét, amihez néhány évvel korábban, egy barcelonai tanulmányúton már klávét kaptam egy katalán lánytól. Az első rácsodálkozás az volt, hogy nem csak az angolszász és magyar rockzene lehet jó és eredeti. A katalán Jarabe de Palo vagy az argentín Los Rodríguez legalább olyan jó tanítványai a Rolling Stonesnak és a Beatlesnek, mint a Póka-Hobó vagy a Szörényi-Bródy szerzőpárosok, és legalább annyi hazai ízzel és más hozzáadott értékkel gazdagították a tanultakat. Később hajdani egyetemi cimborámtól, majdani spanyoltanáromtól, Ernestótól az autentikus salsát is megtanultam megkülönnbözteni a lakosságitól.
Wim Wenders és Ry Cooder Buena Vista Social Club c. filmjének zenéje mégis úgy hasított bele a zenei világomba, mint üzenet egy távoli galaxisból. Ez pedig minden eddiginél erősebb arról szólt, hogy zenélni nem csak jó, de a túlélés záloga is, mert a zene erősebb a halálnál. A kubai nyugdíjasok tudták ezt, és elnyerték méltó jutalmukat, a halhatatlanságot, de alighanem enélkül is boldogan haltak volna meg. Talán mind közül a legvarázslatosabb, Ruben Gonzales kivételével láttam őket élőben játszani, és hallottam ugyanezeket a dalokat a nyomukban újra kivirágzott kubai zene legjobbjaitól is. A különbséget csak Ruben tudta volna zongorázni. Ugyanis teljesen mindegy, hogy rockot, bluest, countryt, vagy salsát játszol, a személyiség pótolhatatlan. Meg lehet tanulni bármit sok gyakorlással, de szívet, lelket senki nem ad hozzá, azt neked kell beletenni, már ha van. A kubai nyugdíjasoknak pedig volt, annyi, hogy az egész világnak jutott belőle.
Buena Vista Social Club lett volna Wim Wenders vagy Ry Cooder nélkül is, csak nem tudnánk róla. Tőlük pedig meg lehetett tanulni, hogy jó szívvel és lélekkel játszani, de legalább olyan jó látni, és hallani azt is, ha mások teszik. Így jutott el Wenders a német újhullám könnyen és nehezebben felejthető etűdjeitől odáig, hogy dokumentumfilmben is maradandót alkosson. Közben ütköztek néhányszor a bérelhető amerikai slide-gitárossal, aki sok legendás közreműködés és három sikeres szólólemez után kezdett el saját dalokat írni. Coodernek új lendületet adtak a Wenders filmjeihez szerzett zenéi, mind közül talán a legismertebb a Paris, Texas, aminek a főcímzenéje nemcsak slide-gitár cunamit indított el, de sokunknak örökre a retinájába égette a film képeit. (Na, azért Henry Dean Stanton arca és Nastasia Kinsky teste is besegített). Miután a fimzeneiparban is nevet szerzett, rádöbbent, hogy Amerikán kívül is van élet, máshol is laknak jó zenészek, sőt, néha jobbak. Kalandozásai során jutott el Kubába, ahol egy letűnt világ zenei kincseit szerette volna felfedezni és hazavinni, de legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy a tulajdonosok még élnek. Kolombusztól eltérően azonban nem kiirtotta, hanem királyokká koronázta őket. Azóta a nagyvilágtól újra Kalifornia felé fordult a figyelme, de ahelyett, hogy tengerparti pihenéssel töltené nyugdíjas éveit, a társadalmi kérdések kezdték érdekelni, és három kiváló albumot szentelt Amerika kevésbé ismert és dicsőséges XX. századi történelmének. Nagy utat tett meg a “Purple Valley” -től a “Chavez Ravine” ig, ahogyan Wenders is a “Summer in the city”-től a “Föld sójáig”, de mégis azt gondolom, talán mindkettőjük életművének csúcsa volt ez a közös projekt, ami a legkevésbé róluk szólt. Úgy terveztem, hogy az utolsó album, amit megosztok, a sajátom lesz, de rájöttem, hogy ilyen előzmények után ez nemcsak nagyképűség, de felesleges is lenne. Sem tehetségem, sem szerencsém nincs ahhoz, hogy másoknak továbbadjak olyan dalokat, amelyek azok számára sem fontosak, akik elénekelték őket rajtam kívül, és ez így van jól. Pucolom tovább a cipőket, és közben dúdolgatok, csak mert öröme lelem benne. De meg kell tudni különböztetni a fontosat a fontatlantól. Ez a tíz album, mostmár úgy tűnik, számomra fontosabb, mint a saját zeném. Az, hogy legalább tíz jelölt és jelöletlen barátomnak elmondhattam, mit gondolok erről, pedig fontosabb, mint hogy elárasszuk a Facebookot borítókkal, szóval végül ez mégiscsak rólam szólt, de talán nem csak rólam..
Utoljára egy olyan albumot választottam, ami szó szerint új világot nyitott ki előttem. Azét a világét, amihez néhány évvel korábban, egy barcelonai tanulmányúton már klávét kaptam egy katalán lánytól. Az első rácsodálkozás az volt, hogy nem csak az angolszász és magyar rockzene lehet jó és eredeti. A katalán Jarabe de Palo vagy az argentín Los Rodríguez legalább olyan jó tanítványai a Rolling Stonesnak és a Beatlesnek, mint a Póka-Hobó vagy a Szörényi-Bródy szerzőpárosok, és legalább annyi hazai ízzel és más hozzáadott értékkel gazdagították a tanultakat. Később hajdani egyetemi cimborámtól, majdani spanyoltanáromtól, Ernestótól az autentikus salsát is megtanultam megkülönnbözteni a lakosságitól.
Wim Wenders és Ry Cooder Buena Vista Social Club c. filmjének zenéje mégis úgy hasított bele a zenei világomba, mint üzenet egy távoli galaxisból. Ez pedig minden eddiginél erősebb arról szólt, hogy zenélni nem csak jó, de a túlélés záloga is, mert a zene erősebb a halálnál. A kubai nyugdíjasok tudták ezt, és elnyerték méltó jutalmukat, a halhatatlanságot, de alighanem enélkül is boldogan haltak volna meg. Talán mind közül a legvarázslatosabb, Ruben Gonzales kivételével láttam őket élőben játszani, és hallottam ugyanezeket a dalokat a nyomukban újra kivirágzott kubai zene legjobbjaitól is. A különbséget csak Ruben tudta volna zongorázni. Ugyanis teljesen mindegy, hogy rockot, bluest, countryt, vagy salsát játszol, a személyiség pótolhatatlan. Meg lehet tanulni bármit sok gyakorlással, de szívet, lelket senki nem ad hozzá, azt neked kell beletenni, már ha van. A kubai nyugdíjasoknak pedig volt, annyi, hogy az egész világnak jutott belőle.
Buena Vista Social Club lett volna Wim Wenders vagy Ry Cooder nélkül is, csak nem tudnánk róla. Tőlük pedig meg lehetett tanulni, hogy jó szívvel és lélekkel játszani, de legalább olyan jó látni, és hallani azt is, ha mások teszik. Így jutott el Wenders a német újhullám könnyen és nehezebben felejthető etűdjeitől odáig, hogy dokumentumfilmben is maradandót alkosson. Közben ütköztek néhányszor a bérelhető amerikai slide-gitárossal, aki sok legendás közreműködés és három sikeres szólólemez után kezdett el saját dalokat írni. Coodernek új lendületet adtak a Wenders filmjeihez szerzett zenéi, mind közül talán a legismertebb a Paris, Texas, aminek a főcímzenéje nemcsak slide-gitár cunamit indított el, de sokunknak örökre a retinájába égette a film képeit. (Na, azért Henry Dean Stanton arca és Nastasia Kinsky teste is besegített). Miután a fimzeneiparban is nevet szerzett, rádöbbent, hogy Amerikán kívül is van élet, máshol is laknak jó zenészek, sőt, néha jobbak. Kalandozásai során jutott el Kubába, ahol egy letűnt világ zenei kincseit szerette volna felfedezni és hazavinni, de legnagyobb megdöbbenésére kiderült, hogy a tulajdonosok még élnek. Kolombusztól eltérően azonban nem kiirtotta, hanem királyokká koronázta őket. Azóta a nagyvilágtól újra Kalifornia felé fordult a figyelme, de ahelyett, hogy tengerparti pihenéssel töltené nyugdíjas éveit, a társadalmi kérdések kezdték érdekelni, és három kiváló albumot szentelt Amerika kevésbé ismert és dicsőséges XX. századi történelmének. Nagy utat tett meg a “Purple Valley” -től a “Chavez Ravine” ig, ahogyan Wenders is a “Summer in the city”-től a “Föld sójáig”, de mégis azt gondolom, talán mindkettőjük életművének csúcsa volt ez a közös projekt, ami a legkevésbé róluk szólt. Úgy terveztem, hogy az utolsó album, amit megosztok, a sajátom lesz, de rájöttem, hogy ilyen előzmények után ez nemcsak nagyképűség, de felesleges is lenne. Sem tehetségem, sem szerencsém nincs ahhoz, hogy másoknak továbbadjak olyan dalokat, amelyek azok számára sem fontosak, akik elénekelték őket rajtam kívül, és ez így van jól. Pucolom tovább a cipőket, és közben dúdolgatok, csak mert öröme lelem benne. De meg kell tudni különböztetni a fontosat a fontatlantól. Ez a tíz album, mostmár úgy tűnik, számomra fontosabb, mint a saját zeném. Az, hogy legalább tíz jelölt és jelöletlen barátomnak elmondhattam, mit gondolok erről, pedig fontosabb, mint hogy elárasszuk a Facebookot borítókkal, szóval végül ez mégiscsak rólam szólt, de talán nem csak rólam..
Megjegyzések