Színes pokol - (The Rolling Stones - Dirty Work, 1986)

...avagy a világ legjobb legrosszabb albuma

A Stones 1982-es európai turnéja után hét szűk esztendő telt el, amíg újra színpadra léptek. Az 1983-ban megjelent komor hangulatú dance-rock albumot, az Undercovert nem követte turné, a  szintipop és heavy metal által dominált nyolcvanas években telt gyerekkoromból nézve úgy tűnt, a banda nem is nagyon létezik, ami eléggé elszomorított. Az Ifjúsági Magazin poprovatából tudtam meg, hogy öt albumról szóló lemezszerződést írtak alá a CBS-el, ami némi reménnyel kecsegtetett, de akkoriban nem telt olyan gyorsan az idő, mint mostanság. Nem csak nekem okozott meglepetést a deal, Keith Richards gitáros, akkoriban new yorki lakos, döbbenten szembesült a szerződés azon passzusával, hogy az öt jövendő albumból három Mick Jagger szólólemeze lesz, melyek közül az első megjelenése még a következő Rolling Stones album előtt várható.

"Egy szólóalbumnak, amit én csinálok, jónak kell lennie!" – nyilatkozta korábban Jagger riporteri kérdésre, és úgy tűnik, komolyan is gondolta: Az 1984-es évet első szólóalbuma felvételével töltötte, az új Stones album felvétele ezzel halasztódott is a következő évre. Kezdetét vette a banda történetének "Harmadik Világháború" néven ismert korszaka, ami egészen 1989-ig tartott, és mindent egybevetve máig a zenekar legkevésbé produktív korszakát jelentette.

Zenebutik

1985 februárjában jelent meg a She's the Boss, Mick Jagger debütáló szólólemeze. Azóta, hogy tizenkét évesen eladtam a lelkemet a zenekarnak, ez volt az első Stones-közeli produkció, ami újonnan érkezett. A dalokat nem játszotta a rádió, az első kislemezt, a Hard Womant Juhász Előd "Zenebutik" c. műsorában hallottam először, az akkori viszonyok között forradalmian új, és minden addiginál drágább,  mai szemmel vérgagyinak tűnő 3D-s komjuter-grafikával rajzolt videóklipben. A lendületes gitárpoppal turbózott country dal tetszett, bár kevésbé illett a Stones általam addig ismert stílusába, de az újdonság erejével hatott rám. Rohantam megvenni a Jugoton által kiadott albumot a Művelt Nép szolnoki könyvesboltjába, és hamarosan full hangerőn pörgettem a Tesla lemezjátszón, és a borító szövegének részleteit bújtam, Stones-kontent után kutatva, ám hiába. 

Mindössze Keith Richards neve bukkant fel az első dal, a Lonely in the Top társszerzőjeként, amely ettől eltekintve vajmi kevés Stones-stílusjegyet mutatott. Helyette Jagger Jeff Beckkel szövetkezett, a saját nevén is jelentős legendás virtuóz Yardbirds gitáros felelt a gitárszólókért, de ennek ellenére is az akkoriban trendinek számító gépi dobok, szintetizátorok és digitális zörejek uralták az album hangzását, ami számomra erős csalódást okozott. Még a zenebutikból megismert Hard Womannak is egy poposabb, nyálasabb verziója került az album végére. Ezzel ugyan lehetett villogni házibulikon a csajoknál, és a hazai popsajtóban Presser Gábor is méltatta a lemezt, mint a bizonyítékot Jagger frissességére és korszerűségére, de nekem ez is kevés volt. Ez nem az az album volt, amire vártam, és ezt már akkor is tudtam. Ebből a csalódásból táplálkozott az a szkepszis, amivel minden későbbi Jagger produkciót fogadtam. Talán nem én voltam az egyetlen, akinek ez jelentette a rácsodálkozást, hogy a karizmatikusan csúnya és örökifjú frontember önmagában nem szavatolja a Rolling Stones élményt.

Piszkos munka

Miközben a rajongótábor a Jagger debüt-ön örömködött és fanyalgott, a csapat komótosan hozzálátott annak az albumnak a felvételéhez is, amit mindannyian vártunk, talán a frontembert kivéve. A kortársak és a gitárosok későbbi beszámolói szerint ebben a munkában Jagger igen kevés lelkesedéssel vett részt,  sokkal inkább bimbózó szóló karrierjének promózásán ügyködött, és vendégénekesként járt anyazenekara felvételeire. Míg a korábbi albumok felvételére ötletekkel tele érkezett, szerzőtársa csalódottan szembesült azzal, hogy most alig volt ilyen a tarsolyában, a dalait nyilvánvalóan a szólóprodukciójára tartogatta.

A ritmusszekciót sem lehet azzal vádolni, hogy teljes mellbedobással tolták volna a banda szekerét. Az addig példásan józan életű dobos, Charlie Watts éppen saját alkohol és drogproblémájával küzdött olyannyira, hogy visszaemlékezése szerint a Jagger és Richards közötti konfliktusból nem sokat érzékelt.  Bill Wyman basszusgitárosnak sem volt egyszerű az élet akkoriban, egy tizenéves lánnyal, Mandy Smith-el keveredett zűrös kapcsolatba, akit később feleségül is vett, miközben fia az anyósjelölttel kezdett el randizni. Billnek az utóbb kínos bulvár epizódnak bizonyult viszony mellett csak arra volt ideje, hogy az album 10 kiadott dala közül mindössze háromban működjön közre. 

Ilyen körülmények között a Rolling Stones-lemez készítés terhét elsősorban a két gitáros, és a melléjük szegődött sessiön-zenész slepp vitte a vállán. Ez a munkamegosztás erősen rányomta a bélyegét az eredményre: Mindössze két Mick Jagger dal, és két feldolgozás mellett a dalok többségét a két gitáros kollaborációja dominálta, ami nem feltétlenül tett rosszat a hangzásnak. Talán az 1972-es Exile on Main Street óta ez lett a Rolling Stones legkeményebb rock lemeze, amelyen a Jagger által a 70-es évek eleje óta favorizált fekete tánczene hatásai alig alig lelhetőek fel.

A 85-ös év tavaszáig a felvételek Párizsban zajlottak, itt készültek el a két gitáros ötleteiből a legkeményebb dalok, a One Hit,, a Had it With You, a Fight és a Dirty Work. 

Szünidei matiné

A párizsi stúdiózást a londoni és philadelphiai a Live Aid koncertek miatt hosszabb szünet követte, ami Stones szempontból újabb katasztrófának bizonyult. Különös módon a londoni banda a philadelphiai koncertben volt érdekelt. Miután megegyezésük szerint nemet mondtak a lehetőségre, Jagger úgy döntött, mégsem hagyja ki a kivételes lehetőséget, hogy szólókarrierjét promózza. Júliusban megjelent  David Bowie-val közös produkciója, a Dancing in the Street c. táncdal feldolgozása, amelynek a klip-premierjét a Live Aidre időzítették. Majd ha már úgyis ott volt, nem állta meg, hogy színpadra ne lépjen. Élő tévé közvetítésben az egész világon, így Magyarországon is látható volt Daryl Hall and John Oates zenekarának kíséretében, két saját szóló dalából, és két Stones dalból álló kis műsora, amelyek közül az egyiket Tina Turnerrel adta elő, egy Michael Jacksonnal közös szerzeménye a State of Shock mellett. Ahhoz képest, hogy először lépett a színpadra a Rolling Stones nélkül, mindjárt az egész világ szeme előtt szép sikert aratott. Megszületett Mick Jagger, a popsztár saját jogon, a Rolling Stones nélkül, Keith nem kis bosszúságára..

A két gitáros úgy gondolta, az árulásra méltó válasz lesz, ha ők is felbukkannak a képernyőn Jagger nélkül, Bob Dylan mellett sikálva. Sajos Bob megtorpedózta az akciót azzal, hogy az utolsó pillanatban nem a megbeszélt és elpróbált dalokat játszotta. Állítólag az sem segített, hogy a kis trió performansza közben a hátuk és egy függöny mögött Lionel Richie és a népes világsztár társaság épp a We Are the World élő bemutatóját próbálta, mindenesetre az tény, hogy a produkció kínos szerencsétlenkedésbe torkollott. A világ tévénézői azt láthatták, hogy az izzadó-nyekergő Dylan mellett a két különösen szakadtnak és zavartnak tűnő Stones gitáros elkeseredetten küzd az akkordokkal.

Ez volt az első alkalom, hogy "élőben", azaz egy balatoni üdülő tévészobájában éjjel nappal ücsörögve először hallottam a Rolling Stones tagokat muzsikálni. Mit mondjak, nem volt olyan izgalmas, mint ahogy vártam, jobban lenyűgözött a Queen és a Dire Straits produkciója, egy időre el is térítettek rajongásom addigi tárgyától. Nagyon vártam már, mi sül ki abból a lemezszerződésből.

Mit sem sejtettem arról, hogy a Live Aid után augusztusban folytatódtak az album felvételei, Jagger valamivel intenzívebb részvétele, és New Yorkban fészkelő rockzenei elit jeles és kevésbé ismert képviselőinek közreműködésével. Az év végéig rögzítették a később Harlem Shuffle, Back to Zero, Winning Ugly, a Hold Back és a Sleep Tonight címen megjelent dalokat.

Nem sokkal azután, hogy az utolsót befejezték, 85 decemberében érkezett a hír, hogy a zenekar alapító zongoristája, és hivatalos kirúgása után és sokáig összetartó ereje Ian Stewart meghalt. A Rolling Stones tagjai egy londoni klubban találkoztak, ahol szűk kör előtt kisebb koncertet adtak társuk emlékére (részben Charlie Watts nélkül) majd visszarepültek Amerikába, és néhány promó videó leforgatása után (részben Bill Wyman nélkül) hosszabb időre szétszéledtek, és figyelmüket magánéleti és szóló projektjeik felé fordították.

Ilyen körülmények között jelent meg 1986 március 24.-én a Dirty Work, a Stones 18. stúdióalbuma.

Piszkos munka

De mit tudtam én akkor ezekről a dolgokról? Én csak azt tudtam, hogy akkoriban Modern Talking rajongó  osztálytársam, Kövesdy "Köke" Zsolt ezzel a hírrel fogadott az iskolában:

"Hallottad a Harlem Shuffle-t?"

"A mit?"
"Hát az új Rolling Stones számot?"

"Hol hallottam volna?"
"Tegnap, a Poptarisznyában! Egész jó, úgy látszik, a vén trottyok mégis tudnak valamit!"

Nem hallottam, de nagyon akartam hallani. Mit tehet ilyenkor egy szegény srác? Már ütnéd is be a Googleba, pattannál a Spotifyra, Youtube-ra mi?  Szép is lett volna, 1986-ot írtunk. Suli után egyenesen Laci Hubay úti lemezkuckójába rohantam. 

"Még nincs"– mosolygott Laci az igyekezetemen. –  "Talán a jövő héten."

Teltek múltak a hetek, Laci ígéretét beváltva hamarosan a kezembe adta a piros átlátszó fóliába csomagolt, színes matricával díszített tasakot.

"Nyugati nyomású" – mondta együttérzően, a számomra csillagászati, 690 Forintos árra utalva. 

"Bele szabad hallgatni?" –  kérdeztem reménykedve.

"Sajnos nem. Látod, ez originál. Most bontsam ki neked? De jön belőle majd jugó is!" – vigasztalt. 

És jött is. A tetszetős piros fólia nélkül, de valamivel barátibb, 350 Forintos áron. Audiofil szempontjaim még nem lévén, boldogan rohantam vele haza, hogy a Tesla (akkor még csehszlovák lemezjátszó, nem tech-náci autó) elé térdelhessek, mielőtt a szüleim –  és a kevésbé zenebarát szomszédok – hazaérnek.

Ciklámen gyönyör

A lemezborító piros bugyi nélkül is teljesen lenyűgözött.  A legendás chicagói zenei protál, a Pitchfork minden idők egyik legrondább borítójának választotta, nem egészen alap nélkül, de talán a fentiekből kiderül, nálam nem elsősorban esztétikai szempontok domináltak. A piros fólia alatt monokrómnak tűnő borító meghökkentően színes fotót rejtett. Annie Leibovitz felvétele az első mind az öt Stone-t ábrázoló fotó, ami lemezborítóra kerül az az 1967-es Their Satanic Majesties Request óta, bár az 1974-es It's Only Rock and Roll-on is szerepelnek rajzos formában, az 1975-ös Black and Blue pedig igazából egy kollázs. Ez pedig szinte már a hatvanas évek borítóit idézi, csak a színek némileg élénkebbek. 

Kék háttér előtt egy halványzöld kanapé körül helyezkednek el, amelynek közepén Keith terpeszkedik, Jagger mellette a földön ül, mintha Keith lelökte volna, a többiek körülötte állnak. A banda színes ruhákban, az akkor divatos ciklámen szín által dominálva, bár Charlie megint kilóg, kék selyemingével diszkréten belesimul a háttérbe. Mi menő, ha ez nem? Akkoriban a csajok ciklámen vagy neonzöld frottír karikát tettek a hajukba, a fiúk ciklámen és/vagy neonzöld fűzöt tettek a magasszárú Puma cipőjükbe. És akkor még nem említettük a belső borítót, amelynek egyik oldala neonzöld volt, ciklámen szöveggel, egy valószínűtlenül elnagyolt képregénnyel, a másik narancssárga, indigó betűkkel a dalszövegekkel és az album kreditekkel. A jugoszláv kiadás vásárlóinak kárpótlása a piros fóliáért a tasakban külön mellékelt felragasztható matrica, amit a nyugati nyomásokon a fóliára ragasztottak. A jugoszláv kiadásban a korongra a CBS - Suzy narancssárga címkéje került, az eredetieken a színes Leibovitz fotó látható.

 

Igaz, ez volt az utolsó igazi "album" artwork a CD-korszak előtt, de bárki bármit mond, ennyi gaget, ennyi meglepetést egyetlen Stones album artwork sem rejtett, talán a Sticky Fingers lehúzható cipzárja óta. Elmehet a Pitchfork a fenébe, nekem mindmáig ez a kedvenc Stones borítóm. De nézzük, mit rejt a színpompás csomagolás!

A oldal

One Hit (to the Body) (Jagger, Richards, Wood)

Már az első hangokból tudtam, hogy megérte a várakozást. Hiába a ciklámen répanacik, színes ingek, nincs itt semmi diszkó, semmi új hullám, kőkemény rockkal indul az A-oldal, ahogyan talán az Exile óta sohasem.

Charlie cinje és lábdobja után sejtelmesen csilingelő akusztikus gitár intro, majd a banda belecsap rockba, és a gitárok legalább olyan jól szólnak, mint az Undercover rockjaiban. Ronnie négy dalban szerepel társszerzőként, azaz pont annyiszot, mint a csatlakozása óta eltelt tíz év alatt összesen (Emlékeztetőül: Hey, Negrita, 1975, Everything Turns to Gold, 1978,  Dance 1980, Black Limousine, 1981). Ha hinni lehet neki, a "One Hit" elsősorban az ő dala, mindenesetre kitűnően sikerült. 

Ha már pont New Yorkban járt a Live Aid miatt, Jimmy Page is beugrott a stúdióba és két brilliáns szólót is tekert a dalban. Rajta kívül más neves közreműködők is emelik a produkció fényét: Két legendás Stones feldolgozás szerzője, Bobby Womack, ("It's all over now) és Don Covay, (Mercy, Mercy) alakítják a férfi vokál szekciót, mellettük az asszonykórus tagjai Patti Scialfa (Ms Bruce Springsteen), Kirsty McColl (a producer Steve Lillywhite neje) valamint Beverly D' Angelo színésznő, a Hair sztárja susogja a refrént. A meglepetések közé sorolható a zenekar akkor még hivatalos állományú basszusgitárosa, Bill Wyman is, hiszen ez az egyike az album azon három dalának, amelyben hallható a játéka, egyes források szerint a mélyek mellett szintetizátoron is ő játszik. (Yamaha DX7)

Szól, mint az állat, személy szerint azt gondolom, a Stones egyik legjobb dala, szívesen hallanám élőben. Erre sajnos csak azoknak volt eddig lehetőségük, akik a Rolling Stones 1989-es Észak-Amerikai turnéján részt vettek.

 

A dalhoz egy különösen agresszív videó is készült, amelyben Jagger és Richards megdöbbentően hitelesen karatéznak valami raktárban, az előbbi mintha parókát viselne.

Fight (Jagger, Richards, Wood)

A jellegzetes láncfűrész szerű Richards riffel indul a második Richards-Wood dal, ami mintha a Jumping Jack Flash modern variációja lenne. Keith nyomja a szólót, Ronnie basszusozik, mellettük pedig  Keith jövőbeni szóló projektjének legénysége,  az "X-Pensive Vinos" tagjai, azaz Ivan Neville és  Charley Drayton is felbukkannak.  Ez is annak a négy dalnak az egyike, amit a gitárosok együtt agyaltak ki, amíg arra várakoztak, hogy frontemberük elengedje a szólólemezét.

A Some Girls albumhoz hasonlóan erős szempont volt a dalszerzésnél, hogy ne bonyolítsák őket túl, könnyen színpadra alkalmazhatóak legyenek. A későbbi események tükrében ez az igyekezet hiábavalónak bizonyult. Az album mindössze két dalát játszották élőben három évvel később,  aztán ezek is hamar lekerültek a műsorról, de a többit is könnyű elképzelni a színpadon. 

Harlem Shuffle (Bob Relf, Ernest Nelson)

Bob and Earl 1963-as slágernek feldolgozása az 1974-es Ain't too proud to Beg óta az első feldolgozás, ami Stones albumon helyet kap, nem számítva a koncertalbumokon kiadott klasszikus rock, blues soul-feldolgozásai

Richards régóta szerette volna feldolgozni, Jagger talán a Dancing on the Street nyári sikere isnpirálta, mindenesetre remekül sikerült, lám, B. Tóth László is beválogatta a Poptarisznya műsorába. Tom Waits mellett ismét a régi idol, Bobby Womack gitározik és énekel benne, és ez a második dal, amelyben Bill basszusgitározik.

Feldolgozás vagy nem, az egyik kedvenc Stones dalom, élőben is nagyon jól szól. Az 1989/90 es turnén a Stones több, mint 100x játszotta, a legendás prágai koncerten is, majd 2019-ben egy alkalommal újra elővették. Magyarországi premierje tudtommal még nem volt, bár másfél évig tartó The Getnos - Rolling Stones Tribute tagságom alatt lobbiztam, hogy eljátsszuk, sajnos sikertelenül.

Ez volt az első kislemez, és egy zseniális videó készült hozzá, ami a Hard Woman grafikájával ellentétben kiállta az idő próbáját.

 

Hold Back (Jagger, Richards)

A Hold Backet mintha a She's The Boss outtake-jei közül keveredett volna ide, pedig nem: talán az egyetlen igazi Jagger-Richards koprodukció az albumon. Nem tartozik a kedvenceim közé, de talán az album egyik legjobb szövege mégis ez. A költő a jól ismert mondáson elmélkedik, hogy a történelmet a győztesek írják. Jobban tesszük, ha nem a híreknek hiszünk, hanem a saját szemünknek, és persze, a pillanatnak élünk, bármi nyomja a lelked, ne tartsd vissza. 

Lapozz bele a történelemkönyvbe:

Sztálin és Roosevelt megragadták a pillanatot. 

George sem habozott, mikor eljött a perc, 

nem volt több kérdés a Delaware partján. 

Ne fogd vissza magad – hallgass a szívedre! 

Légy bátor, és ne hátrálj meg! 

Ha nem kockáztatsz, nem is nyersz, 

(...)

Figyelj rám, most jól nyisd ki a füled, 

Negyven éve kapaszkodom ígéretekbe. 

Volt, hogy minden reményem összetört , 

De felálltam újra  – nézz csak rám.

Ne fogd vissza magad – most rajtad a sor, 

Ne nyeld le a bánatod, ne hagyd, hogy elsodorjon. 

Ne fogd vissza magad – ne rontsd el az életed, 

Ez a te időd – csak rajtad múlik, érted?

Jobban tudnánk a szövegre figyelni, ha Jagger nem üvöltené szét a dalt, ami egyébként az egész albumra jellemző. 1973-ban a Goat's Head Soup idején a fejhangú duruzsolásban találta meg magát, de a hetvenes évek koncertfelvételein már tetten érhető a teli tüdőből üvöltés, ami a stúdióban kevésbé volt jellemző rá. Az Undercover felvételein már kissé megemelte a hangját,  a Dirty Worköt pedig úgy tűnt, erőből akarta lenyomni,  ugyanolyan lendülettel, mint egy forró hangulatú koncertet.

A már említett "Harmadik Világháború" küszöbén Richards körül is kialakult egy új társaság, akikre a Rolling Stonestól való kényszerű szeparálódás idején számíthatott. Későbbi szólóprojektjének kísérőzenekara,  az X-Pensive Vinos tagja, Ivan Neville basszusozik, és az album állandó közreműködője, Bobby Womack is feltűnik gitáron. Charlie Watts akkori kondícióját és a brutális dob soundot tekintve nem volna meglepő, ha a leendő Vinos-dobos, Charlie halála után jövendő utódja, Steve Jordan is beugrana itt ott, különösen, amióta tudjuk, hogy Jordan elég jól tudja hozni Charlie stílusát, amely ebben a dalban is fellelhető. Jordan egyébként dokumentáltan látogatta a Dirty Work sessiönöket Párizsban, de hogy melyik dalokban játszik Charlie helyett, azt diszkrét homály fedi.

Too Rude (Lyndon Roberts)

Az A-oldalt az album második feldolgozása, a Half Pint néven ismert jamaikai sztár reggae dala zárja és Keith énekli el, ami nem példátlan a Stones történetében.

Már az 1967-es Between the Buttonson is énekelt (Connection), majd az 1969-es Let it Bleeden (You Got the Silver), az 1972-es Exile on Main Street óta pedig hagyomány, hogy minden stúdióalbumon énekel ő is egy dalt, vagy legalább egy verzét. Ez volt az első album, amelyen kettőt, ez az egyik, és remekül sikerült. Olyannyira, hogy az album munkacíme sokáig Too Rude volt, mielőtt a kétségkívül helytálló Dirty Work-re esett a választás. Egy másik reggae legenda, Keith jamaikai spanja, Eddie Grant is beugrik a refrénekbe Ronnie reszelős vokálja mellé.

Sajnos a dal megszólalását kissé agyonveri Steve Lillywhite hangmesterkedése. A nyolcvanas évek legendás producere a U2, Peter Gabriel, Ultravox, Taling Heads és más sztárok lemezein szerzett nevet magának. A Dirty Work hangzása nem kifejezetten az életmű csúcsa, Steve maga is elismeri, hogy a nagy megtiszteltetés ellenére a felvételek alatt részben saját drogproblémájával volt elfoglalva. Digitális visszhangok, agyoneffektezett vokálok és dobok szegélyezik útját, ebben a jobb sorsra érdemes dalban egyenesen a jóízlés határait feszegetve.

Nem tudok róla, hogy a Stones valaha is eljátszotta volna koncerten, viszont később Keith és a Vinos koncertjeinek visszatérő eleme volt, és sokkal jobban is szólt a Lilliwhite által rákent digitális máz nélkül.

Érdekessége a felvételnek, hogy sem Bill, sem Charlie nem játszik benne, a ritmusszekciót egyszemélyben a sokoldalú Ronnie Wood helyettesíti.

B side 

Winning Ugly (Jagger, Richards)

A "mindent elsöprő B oldal" középtempójú blues-al indul, a Jagger stílusjegyének számító lendületes pop átkötőrésszel, amit a nagyobb hatás kedvéért az újhullám évtizedében nevet szerzett vokalisták, Dolette Mc Donald és Janice Pendarvis (Blondie, Talking Heads, Sting, Bowie, stb) színesítenek.

A Live Aid után Mick jobban ráért,  Bill Wyman viszont nem szívesen ült újra repülőre, így John Regan basszusozik, akit a Dancing in the Street felvételén ismert meg Jagger. 

A csúcsra akarok jutni, 

mindig csak felfelé, 

és lenyomni az ellenfelet

Sosem játszom tisztán, 

ahogy a politikusok, 

nem érdekel a fair play.

Félreteszem a lelkiismeretem, 

nekem csak a győzelem kell, 

és hogy megkapjam a pénzem, bébi

De az öltözőben a másik csapat zokog

Mert mi győzünk – és csúnyán győzünk

Back to Zero (Jagger, Richards, Leavell)

A 81-es amerikai turnén beugró, majd egy évvel később az Európai koncerteken állandósult zongorista, Chuck Leavell a 83-as Undercover album óta kisebb megszakításokkal állandó közreműködőnek számít a Stones albumokon. A Dirty Workön végig ő nyomkodja az elefántcsont billentyűket, néhol ma már kicsit kínosnak számító szinti szőnyegekkel, máshol viszont maradandó orgonaszólamokkal gazdagítva a hangzást. Ez a dal sajnos inkább az előbbire példa, de olyan tisztességben kevés zenésznek volt része a banda körein kívül, hogy társszerzőként szerepeljen a neve. 1971-ben Marianne Faithfull szerzett egy kreditet a Sister Morphine-ért, majd 1975-ben Billy Preston kapott egy "inspiration by" pontot a "Melody" zenéjéért, de ilyen formában, hogy Jagger–Richards–Leavell formátummal joggal büszkélkedhet Chuck. Az akkor még mit sem sejtő Steve Jordant három évvel később érte a megtiszteltetés (Almost Hear You Sigh), a kanadai dalszerzőnő, K.D. Lang pedig tudtán kívül keveredett az 1997-es Anybody Seen my Baby szerzői közé, miután Richards lánya felhívta a figyelmét Lang Constant Craving c. dalára és a refrének hasonlóságára. És hol volt még Andy Watt, akinek a 2023-as visszatérő album, a "Hackney Diamonds" három daláért is csenget a pénztárgép? 

Bill hiányában ezzel a dallal is gazdagította a portfólióját John Rogan basszusgitáros, a mindig segítőkész Bobby Womack pedig beugrott gitáron.

Vegyük észre, hogy az Undercoverhez hasonlóan a Dirty Work sem szűkölködik társadalmi töltetű szövegekben, ami amúgy a Beggars Banquet és a Let it Bleed korszak óta kevésbé volt jellemző. Ebben a darabban azon elmélkedik a költő, hogy milyen világot hagyunk a (déd)unokáinkra az atomháború után. Ilyet:

Szóval fel akarsz robbantani minket mind 

Menj csak, nézz a teremtő szemébe, és szégyelld magad

Mondd meg neki a frankót, rajta

Vissza a nullára, vissza a semmibe 

Egyenesen az összeomlás felé

Egy majom csimpaszkodik a hátamon 

Érzem, ahogy roppan a gerincem 

Várom a jövőt, de folyton visszafelé nézek 

Közben szép lassan elrohadok 

Aggódom a dédunokáimért, 

akik talán a föld alatt, tíz mérföld mélyen fognak élni 

ha egyáltalán létezik még ez a világ

Az egész átkozott lét kétséges 

vissza a nullára – oda tartunk

Üzenet a jövőből: Az első dédunoka, Ezra Key harminc évvel később futott be, Jade Jagger lánya, Assissi jóvoltából. Egyelőre úgy tűnik, minden rendben Angliában, nem kényszerültek tíz mérfölddel a föld alá költözni, de a világpolitika jelen állását tekintve még bármi történhet.

Dirty Work (Jagger, Richards, Wood)

A címadó dal felvétele még a Live Aid előtt zajlott Párizsban. Ez a harmadik dal a One Hit és a Harlem Shuffle után, amiben Bill Wyman is szerepel. Meg kell mondjam, jól belenyúlt, a helyében ebből a felhozatalból én is ezeket választottam volna. A hangzást a gitárok dominálják, de még hogy! 

Keith szólója méltó párja Jimmy Page-ének a One Hit-ben,  amit pedig a verzék között Ronnie-val bemutatnak,  szép példája a sokat emlegetett ancient art of weaving-nek, azaz a szövés ősi mesterségének, amivel a két gitár összjátékát szokták büszkén jellemezni. Sokan szapulják ezt az albumot, de akik a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a régi jó kemény gitárzenét hiányolták a Stones albumairól, aligha tartoznak közéjük.

A szöveg a kizsákmányolást állítja célkeresztbe, korai verziókban elsősorban szexuális, végső formájában sokkal inkább gazdasági és politikai értelemben, mint egy modern Salt of the Earth, de akár a bandán belüli viszonyokra is vonatkoztatható. 

Éled a világod, sütteted a segged a napon, 

amíg a munkádat mások elvégzik 

te lusta anyaszomorító, nem piszkolod be a kezedet 

Csak rángatod a drótokat, egy nagy pofont érdemelnél. 

Van valami mocskos a szádban, 

nyomkodod a gombokat és mindig megúszod. 

Hagyod, hogy valaki elvégezze a piszkos munkát, 

mindig találsz egy vesztest, egy barmot, 

valami ostoba segget, aki ingyen megcsinálja neked. 

Ez a dal a legékesebb példája talán, hogy így van, Ronnie és Keith tisztességesen megcsinálták, Micknek nem maradt más dolga, minthogy a világba üvöltse frusztrációjukat.

Had it with You (Jagger, Richards, Wood)

Ez a szikár kis darab, kronológiailag talán az első az albumon. Keith elmondása szerint Ronnie kertjében született a Temze partján, borús időben, miközben arra vártak, hogy a doveri komp újra járjon, és Párizsba lehessen vezetni. A borús idő borongós gondolatokat szült, leginkább a szólókarrierjén ügyködő áruló barátnak, Jaggernek címezve. Bámulatos, hogy sikerült vele elénekeltetni, és még egy igen ízes harmonikaszólóval is hozzájárult. Pedig a szintén neki címzett All about you után öt évvel Keith kevésbé romantikus formában fogalmazta meg szemrehányását.

Szeretlek te mocskos disznó. 

Mint egy nővér és egy bátyó 

nyögök az éjszakában,

énekelek a vacsorádért, 

mert csak veled volt az igazi

Mindig kísértésbe hoztál 

mindennel bepróbálkoztál

parancsokat osztasz 

mindenért csak basztatsz 

de mégis veled volt az igazi

szeretlek szenvedéllyel 

ha fut a szekér, és ha nem 

mindig melléd álltam 

ha mások hülyítettel

mert veled volt az igazi

a nagy szerelem elmúlt már ennyi év után 

eddig tartott, bébi, most már azt mondom ,viszlát! 

Szerettelek a szűk esztendőkben

szerettelek a jókban

de rosszul bántál velem 

ó, te szemét patkány  

A dal amúgy nincs túlhangszerelve, Ronnie diszkrét szaxofon frazírral dúsítja a gitár riffet, de nem szól benne billentyűs hangszer, nincs gitárszóló, és nem is nagyon hiányzik, de egy basszusgitárt azért elbírt volna a történet. 

Sleep Tonight (Jagger, Richards)

Árulkodó, hogy a Dirty Work az első Rolling Stones album, amelyen két dal eléneklésére is vállalkozik Keith, mégpedig kitüntető helyen, mindkét oldal legvégén, feltehetően nagyobb ellenállás hiányában. Az ezt követő albumokon már ez lett a norma. Az album utolsó dala egyben az utolsó, amit 85 novemberében felvett az addigra Jaggerrel, Charlieval és Billel megfogyatkozott csapat, a kitartó Bobby Womack és a meglepetésvendég Tom Waits zongorajátékával gazdagítva. A ritmusszekciót a Too Rude-hoz hasonlóan a sokoldalú Ronnie Wood helyettesíti egyszemélyben, Keith pedig Nashville-hangolású akusztikus gitáron és telecasteren hozza a gitártémát. Keith maga nem tartotta sokra ezt a dalt, sem a Stones-al, sem egyedül nem vettte elő később sem. Az volt az érzése, hogy ezt a dalt nem is ő írta, hanem nyúlta valahonnan, ami könnyen lehetséges, de az eredetit azóta sem sikerült fellelni, ez meg még itt van, és egészen jól sikerült.

Szimbolikus albumzárás lett volna, talán a szerző úgy gondolta, a Rolling Stones is nyugovóra tér egy kis időre, hogy aztán új erőre kapjon.

Key to the Highway (részlet - traditional)

A Sleep Tonight felvétele után néhány héttel, 85 decemberében jött a hír, hogy Ian Stewart zongorista, a banda alapító tagja, rosszulléte miatt egy londoni orvosi rendelőben várakozva végzetes szívrohamot kapott. Stu-t még a hőskorban, az akkori menedzser, Andrew Oldham távolította el a bandából hivatalosan, oda nem illő fizimiskája miatt. Jellemző a nagylelkűségére, hogy ezután is velük maradt kísérő zenészként, sofőrként,  roadként, elsősorban talán mégis barátként, de a nagyobb sikerek után is számos turnén és albumon velük játszott, egészen az addig utolsó, 1982-es európai turnéig. A tagok között kialakult sok feszültség dacára ő volt az, akit mindannyian szerettek, és össztartó kapocsként emlékeztek meg róla. Talán nem túlzás azt mondani, hogy halála után, a "harmadik világháború" idején is egyben tartotta a zenekart,.1986 tavaszán az ő emlékére gyűltek össze egy londoni klubban, és az ellentéteket félretéve zenéltek egy jót, szűk közönség előtt. 

A március végén megjelent albumot pedig az ő emlékének ajánlották, és ezzel a rövid zongoraszóló töredékkel hajtottak fejet előtte, ami egy tradicionális blues, a Key to the Highway részlete, amit Charlie Segal zongorista rögzített először, 1940-ben, majd nem sokkal később Big Bill Broonzy énekes-gitáros is feldolgozta, aztán számos klasszikus feldolgozása született Muddy Waters-től Eric Clapton-ig.

Aftermath

Az album kiadása után a háború újabb szakaszba lépett, amikor Jagger kijelentette, hogy nem hajlandó turnéra vinni a Rolling Stones-al. Ezzel az Undercoverhez hasonlóan meg is pecsételte a sorsát, bár annyira azért nem, hogy ne legyen Hollandiában, Németországban és Svájcban Number 1. Kezdetét vette a sajtóban való üzengetés, melynek során kemény szavak hangzottak el: A bulvársajtóban a Rolling Stonest egy malomkőként jellemezte, amit a nyaka körül visel, és amitől ideje megszabadulnia. Elmondta, hogy társai ahhoz sincsenek elég jó kondiban, hogy a Champs-Elysee túloldalára átmenjenek, nemhogy világkörüli turnéra induljanak, és ő maga sincs ehhez formában. Ennek némileg ellentmondott, hogy Dave Stewart-tal, a Eurythmics gitáros-szerzőjével újabb szóló projektbe vágott, majd ausztrál és távol-keleti szóló-turnéra indult ezzel az anyaggal. 

Richards dúlt-fúlt, hasonlóan éles nyilatkozatokat adott, például cinikusan megjegyezte, hogy Jagger a szóló turnéját Rolling Stones dalok gagyi feldolgozásával adja el. Aztán jobb híján ő is más elfoglaltság után nézett: előbb sráckori idoljának, Chuck Berry-nek hozott össze egy régóta esedékes tisztességes életműkoncertet, majd részben az itt megismert és a Dirty Workön is foglalkoztatott csapattal, amit X-Pensive Vinos-nak keresztelt el, összehozott magának egy szóló projektet, amivel ha kereskedelmi értelemben nem is, de kritikailag nagyobb sikert aratott, mint Jagger. Ez olyan örömet és elégtételt szolgáltatott számára, ami mindkét részről nagyban hozzájárult a három évvel későbbi békekötéshez, a többi bandatag magánéleti és anyagi nehézségei mellett. 

Bár a következő albumnak, a Steel Wheels-nek még hivatalosan ebben az évtizedben láttak neki Eddie Grant karibi stúdiójában, a banda történetének áldott és átkozott nyolcvanas évei a Dirty Work-el végetértek. Szimbolikus, hogy a Some Girls (1978), az Emotional Rescue (1980), a Tattoo You (1981) és az Undercover (1983) után ez volt az utolsó album, aminek felvételei részben legalábbi Párizsban, a Pathé Marconi stúdióban zajlottak.

A Rolling Stones már nem volt ugyanaz, mint a Dirty Work előtt, Richards megerősítette pozícióját, mint a zenekar társvezetője, a rajongók között pedig korábban soha nem látott kultusza alakult ki. Nem érdemtelenül, végülis, akárhogy nézzük, megmentette a Stonest, ahogy Churchill Angliát, és ezzel a rajongók szemében megnyerte a Harmadik Világháborút.

A legrosszabb

Talán a fentiekből kiderült, személyes okai vannak, hogy szeretem ezt a lemezt, hiszen ez volt az első Rolling Stones kiadvány, amit valós időben vártam, és a megjelenése után nem sokkal hallottam először. Ettől eltekintve is nagyon igazságtalannak tartom ezt a Stones legrosszabb albumaként emlegetni. Először is, minden ilyen leg-leg listát önkényesnek és értelmetlennek tartok, másrészt, rajongóként nem mondhatok mást, mint hogy a Rolling Stonesnak nincs rossz lemeze, és őszintén így is gondolom.

Kétség nem fér hozzá, hogy a Stones alkotói pályájának csúcsa valahol 1968 és 72 között keresendő, az ekkor kiadott négy stúdióalbum és egy koncertlemez 60 éves munkásságuk zeneileg leginkább maradandó alkotásai. Tegyük hozzá, nem csak az övék, a hatvanas-hetvenes évek fordulója a rockzene aranykora volt. De a korábbi évek feldolgozáslemezei, majd  a saját hang keresése a Beatles árnyékában is rejtenek csiszolt és csiszolatlan gyémántokat. A hetvenes évek közepétől kezdve, talán nem függetlenül Richards drogfüggőségétől, egyre inkább Jagger ízlése határozta meg a banda zenei profilját. 

Ez az ízlés pedig a korábbi évek öntörvényű rock and rollja után nyitott volt az akkori kortárs tánczene befogadására is, a motown-tól kezdve a funkyn át egészen a discoig, az új hullám és punk érintésével. Teljességgel megértem, hogy az akkori klasszikus, autentikus blues-t és rock and rollt játszó Stones-on nevelkedett hardcore rajongók és kritikusok ezeket a zenei kalandozásokat nem fogadták mindig kitörő lelkesedéssel. Ők azt várták, hogy a Stones pontosan ugyanazt csinálja, mint addig, maradjon a világ legjobb rock and roll zenekara, aminek megszerették.

De vegyük észre, erre esélye sem lett volna újabb generációk meghódítása nélkül, ez pedig nem lett volna lehetséges a kortárs trendektől való elzárkózással. Utólag beláthatjuk, Jaggernek igaza volt, miközben ezek a trendek bearanyozódtak vagy elmúltak, a hatásuk alatt készült Stones dalok klasszikusokká érve túlélték ezeket a trendeket. Ez kevésbé igaz Jagger szóló produkcióira, és Richards nyers, kevésbé kimódolt, zsigeri szólólemezei pontosan megmutatták, hogy mi hiányzott belőlük. Ezeknek az előfutára a Dirty Work, amelyben Jagger énekesként sokkal intenzívebben részt vett, mint alkotóként és dalszerzőként, nem véletlenül tartják sokan Richards első szólólemezének. Ez persze erős túlzás, ez egy igazi és nagyon fontos Rolling Stones album. 

A Dirty Work szerzőként is összekovácsolta a két gitárost, és megmutatta, hogy milyen a Stones, ha Jagger nem tesz bele anyai-apait. Az igazat megvallva, sokkal jobb, mint bármi, amit Jagger vagy akár  Richards a Rolling Stones nélkül valaha összehozott. Richards pontosan tudta ezt, de hamarosan Jaggernek is rá kellett jönnie, hogy a Stonestól még egy ilyen "piszkos munka" is időtállóbb, mint egy nyári sláger tíz percig a világ összes képernyőjén. Hallgassátok meg és győződjetek meg róla.